Idő 
Értékelés 
Értékelés Mért mondják azt, hogy nem szép a kaktusz?
Talán mert szúr a tövise?
Ha letépnék róla, hogy védekezne,
mikor gyönge és védtelen?
Épp olyan szelíd, ahogyan én is.
Nem tud ártani senkinek,
csak szeret megbújni némán, csendben,
ahogyan én is azt teszem.
Talán mert ő is oly érzékeny,
s lelke van, ahogy bárkinek,
s töviseivel űzi messze
ki ártó szándékkal közeleg.
De mikor kinyílik csodaszép lesz,
akár a bűvös kikelet,
kivirul, s szinte úgy pompázik,
elvakítva a szemedet.
Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,
s csak annak nyílik, kit megszeret,
de annak olyan örömet hoz
minden harmatos reggelen.
Kinek tövise mélyebben szúr,
az sokkal mélyebben szeret!
Olyan féltve, és olyan forrón,
ahogy nem szeret senki sem.
Talán mert szúr a tövise?
Ha letépnék róla, hogy védekezne,
mikor gyönge és védtelen?
Épp olyan szelíd, ahogyan én is.
Nem tud ártani senkinek,
csak szeret megbújni némán, csendben,
ahogyan én is azt teszem.
Talán mert ő is oly érzékeny,
s lelke van, ahogy bárkinek,
s töviseivel űzi messze
ki ártó szándékkal közeleg.
De mikor kinyílik csodaszép lesz,
akár a bűvös kikelet,
kivirul, s szinte úgy pompázik,
elvakítva a szemedet.
Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,
s csak annak nyílik, kit megszeret,
de annak olyan örömet hoz
minden harmatos reggelen.
Kinek tövise mélyebben szúr,
az sokkal mélyebben szeret!
Olyan féltve, és olyan forrón,
ahogy nem szeret senki sem.
Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?
Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?
Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?
Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?
Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?
Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?
Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?
Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?
Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?
Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?
Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.
Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?
Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?
Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?
Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?
Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?
Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?
Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?
Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?
Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?
Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?
Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.
Öreg idő. Mi lenne, mondd? Ha szunnyadnál kicsit néha,
S nem lepnéd be a fejemet ezüstfehéres csókkal?
Nem ráncolnád a homlokom égig feltörő gonddal,
s hagynál szeretni, élni még, úgy, ahogy álmaimban.
Neked egy élet annyi csak, amíg a gyertya lángja lobban,
nincsen fájdalmad, örömöd, s szíved sincs, amely dobban.
Öreg idő. Ne siess úgy. Hagyd, hogy eljussak néha
oda, hol gyűrött perceim hevernek halomba hullva.
Világok múlnak. De neked pillanat csak az élet,
nincs reményed sem álmaid. És neked feledni könnyebb.
Ha lenne szíved tán értenéd, mért fáj úgy, ha a végzet
úgy sodor el, hogy nem viszel magaddal semmi szépet.
Öreg idő. Ne rohanj úgy. Neked egy perc csak az élet!
De nekem múlik, nem örök. S odaát puszta tél lesz.
Hagyd még szeretni egy kicsit, s őrizni azt, mit féltek,
Ne siess úgy! Hisz értük kel nekem a nap az égen.
Még hadd simítsam, arcukat mielőtt télbe érek,
s lássam azt, hogy az álmaik elérve révbe érnek.
Akkor tán könnyebben megyek, s nem fáj úgy, ha a végzet
őrült viharként elsodor, hisz tudom: volt miért élnem.
S nem lepnéd be a fejemet ezüstfehéres csókkal?
Nem ráncolnád a homlokom égig feltörő gonddal,
s hagynál szeretni, élni még, úgy, ahogy álmaimban.
Neked egy élet annyi csak, amíg a gyertya lángja lobban,
nincsen fájdalmad, örömöd, s szíved sincs, amely dobban.
Öreg idő. Ne siess úgy. Hagyd, hogy eljussak néha
oda, hol gyűrött perceim hevernek halomba hullva.
Világok múlnak. De neked pillanat csak az élet,
nincs reményed sem álmaid. És neked feledni könnyebb.
Ha lenne szíved tán értenéd, mért fáj úgy, ha a végzet
úgy sodor el, hogy nem viszel magaddal semmi szépet.
Öreg idő. Ne rohanj úgy. Neked egy perc csak az élet!
De nekem múlik, nem örök. S odaát puszta tél lesz.
Hagyd még szeretni egy kicsit, s őrizni azt, mit féltek,
Ne siess úgy! Hisz értük kel nekem a nap az égen.
Még hadd simítsam, arcukat mielőtt télbe érek,
s lássam azt, hogy az álmaik elérve révbe érnek.
Akkor tán könnyebben megyek, s nem fáj úgy, ha a végzet
őrült viharként elsodor, hisz tudom: volt miért élnem.
Lesz e még jó ily őszbefordult nyárban,
vagy csak néha- néha feltörő meleg,
mely úgy tűnik el az akác suttogásban,
mint a szél, melytől a lomb is megremeg.
Lesz e még nap, mely úgy simítja bőröm,
mint a szellő, mely vállamon pihen,
míg messzire tűnik egy megmozdulásban,
s tovasuhan a dús lombok felett.
Lesz e még nyár, mely meleg sugarával
úgy simítja majd sápadt bőrömet,
mint egy anya, mely karjába zárva
gyermekét simítja, amíg megpihen.
Lesz e még nyár, mely fénylő napsütéssel
felmelegíti fagyos lelkemet,
s új reményt hoz, hogy el tudjam hinni,
talán egyszer még nekem is lehet
új otthonom, mely közelebb visz majd
azokhoz, kiket nagyon szeretek,
zaklatott lelkembe nyugalmat áraszt,
s elűzi majd a sötét felleget.
Hisz már csak az az egyetlen vágyam,
hogy őrizhessem a lépteiket,
s átölelhessem karom kitárva
azokat, kiket úgy szeretek.
vagy csak néha- néha feltörő meleg,
mely úgy tűnik el az akác suttogásban,
mint a szél, melytől a lomb is megremeg.
Lesz e még nap, mely úgy simítja bőröm,
mint a szellő, mely vállamon pihen,
míg messzire tűnik egy megmozdulásban,
s tovasuhan a dús lombok felett.
Lesz e még nyár, mely meleg sugarával
úgy simítja majd sápadt bőrömet,
mint egy anya, mely karjába zárva
gyermekét simítja, amíg megpihen.
Lesz e még nyár, mely fénylő napsütéssel
felmelegíti fagyos lelkemet,
s új reményt hoz, hogy el tudjam hinni,
talán egyszer még nekem is lehet
új otthonom, mely közelebb visz majd
azokhoz, kiket nagyon szeretek,
zaklatott lelkembe nyugalmat áraszt,
s elűzi majd a sötét felleget.
Hisz már csak az az egyetlen vágyam,
hogy őrizhessem a lépteiket,
s átölelhessem karom kitárva
azokat, kiket úgy szeretek.
