Hétköznapi pszichológia egy mese-diktátorról…

(Mottó: kire mit rótt a sors, azt kell élnie!)
Messzi födőn vona egy meseország, „Umbuldalak” no, meg van egy
Köcsögfákat faragó diktátora, kinek legnagyobb erény gúnyolódása,
Meg a saját és már réges-rég elterjesztett gyűlölete, eme ama...
Hite áthatja országát s meseországát nem tanítja ki, mint egy...

Sajtóban olvastam, amit hozzánk becsempésztek
a 'lelkem' lelkét, eszét... má átfűszereztek,
De lesz ez még rosszabb is.

Megírta a sajtó, hogy e nemes úr szépreményűen önző, nihilizmusa
„Umbuldalak” dicsőségére terjed, a lelkét meg belől rozsda marja.
Az újságot egy váróteremben találtam és lőn valaki ott megfelejtette,
Én meg igy megtudtam, egy más irányból származtatott el... onnét ide.
Megírták, hogy a dikti' szépen beszél, de oly' fals! Nesze: „Umbuldalak”!

A diktátor legfontosabb teendője volt, van és lesz
A népével meg csimnáltatni… spájzát fölmosni, ha kellsz'.

Még a saját alabárdosait, saját sündisznő vadászait
Is gyűlölve üldözni, kezdené még... zsebüket kiűrit!

Jujuj, de jó, hogy nem a mi főnökünk, remélem ily rongy sose lesz nekünk
Hogy ha mán igy alakul, akkor ebből varrj gatyára gombot, van még nekünk...

Felemlítették az újságok, hogy őkelme ottan nem szereti a télapót,
Meg nem szereti az éjszakai háztetőt, a kandúros... kan macska harcot.
Me' állítólag ön imádó, de sorokból kiderült, „Umbuldalak” haza
Má' csak az övé, me' amit birtokba vett, az mié' mindenki... haza!

Nos, a nagy hegy tövében az élőkre, ezt osztotta a sors
A kocsmákba mán' dívik a mások leköpése, az államrende bors,
Azoknak, akik még telejesen részegek, vagy már józanodnak,
Majd össze ugranak és az ingyen piáér', majd jól összeakaszkodnak...

„Umbuldalak” -i sajtóban ilyenek nincsenek ám, mert lepofzná' "férfianyám",

Vecsés, 2026. május 15.- Kustra Ferenc József

A KOTLÓS NYÚL
Tréfás húsvéti versike

Húsvétnak közeledtével
dolgozott a nyúl nagy serényen.

Piros tojást festett fürgén,
szorgoskodva, le sem ülvén.

Ám a tojás fogytán volt már,
és kotlós sem élt a portán.

Mit volt mit tenni szegény nyúlnak,
csodát pottyantott hát; az Úrnak.

És azóta is nagy serényen
piros tojást tojik: minden évben.

Budatétény, 2018.

(Gúnydal: Senki Tóni képzelt monológja)

Ó Múzsám, ki összetörted szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad tehetségem, amikor ütlegeltél.

És lásd; nem kell többé fenn tollászkodnod hiába,
mert rakok neked rímekből fészket - akár százat -
előtted most rejtetlenül áll még üres elmém,
úgy várja, hogy ihlet-csókra nyissad végre szádat!

Szép íriszed szivárványa ragyogja soraim,
tehetség-áldásra emeld fel hát, mindkét karod,
s önts belém áldott és örök szent költői vénát,
…vagy valami ilyesféle..., ha te úgy akarod.

Ígérem írok majd a virágról, a tündérről,
álomról és mindent beborító cukormázról;
írok majd szépeket hattyúról csillagok alatt,
Holdról, vagy egy fülig szerelmetes délibábról.

És patakzani fog majd a könny az olvasóból,
ahogy szíve facsarodik össze, no-meg, vissza.
És zsebkendőért szalad majd át a jó szomszédhoz
s tehetségem minden sorát vakon, buzgón issza!

És menetelni fognak egykor majd verseimre,
úgy dalolják minden bötűjét majd hős vitézek,
mert hatalmasabb géniusz leszek mint akárki,
Rám fognak feltekinteni, s csak Tőlem idéznek!

És ott, a mennyekben fenn is hallani lehet majd:
"Óh egek mekkora költő ez a Senki Tóni!
Tehetsége oly mérhetetlenül hatalmas, hogy
fűzfasípok hangján is, csak Őt fogják dalolni."

- Múzsám, ki összetörted a szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
Parnasszus az magas csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad-e tehetségem mikor reám estél?

(Pest-Buda 2014. augusztus 31.)

(A búcsú szentsége)

Isten veled - mondom,- én megyek!
Búcsúzom tőletek, itthagyott életek.
Legbelül a szívem is beleremeg,
Mert csak azt az egyet tudom,
Hogy sohasem tudhatom,
Megfoghatom-e még azt a kezet,
Amit most, féltőn elengedek.

Budatétény 2026. Március 20.

Fújj a szél, pengeti a kopasz-ág húrokat,
Mi meg... csendesen gyászoljuk a holtainkat.
Tömegsírban már a barát, a sógor… ő is elesett,
Egyik sem túlélő harcos, haza ő már sosem mehet.

Fekszünk ketten a géppuskaállásban, közben betakar a hó,
Komámmal vagyok, de már nem beszélgetünk, nincs mit, nincs, halihó!
Tegnap még énekeltünk, bele a hidegbe, pár magyar nótát,
Mára már, társak hiányában, csak elkerekítjük a cifrát…

Tömegsíroknál, már a kopjafákat is többszörös lövés érte,
Ez is jelzi, az elesett hősöknek, katonáinknak, nincs vétke.
Szemben a túlerő, amivel vesztesen vívták a harcot,
Vérükkel öntözték, pirossá tették a fagyos hó-síkot.

Fegyvercsörgés, tank-lánctalpnyikorgás, csúszkáló ló pata zaja,
Élettől éppen elbúcsúzó katonák utolsó sóhaja…
Közönyösen nézzük ezt a megrázó élményt, biz’ csapong a képzelet,
Valós a csatazaj, a hideg, ellövik a fagyérzékeny füleket…

Úgy látszik, nekünk a háború bizony a mindennapi élet része,
Nincs az a kis-tigris, amihez hozzábújva a melege ne kéne.
Behívót kaptunk és idehoztak a hazát ellentől megvédeni,
Meg is ígérték, nem tart soká, nyárig, nekünk attól nem kell féleni!

A szél, talán hiszi is, hogy minden jó, ha nekünk játszik vad dallamot,
És ha eláll, akkor tisztán halljuk az induló harckocsi rohamot…
A véresre festett, megfagyott síkon, rögtön megfagy a lehelet…
Sok bajtársunk van, a családjuknak mi visszük haza a lelkeket…

Még nem tudott, hogy fogunk-e még mi itt valaha is énekelni,
Vagy csak a kegyetlen hideggel fogunk a végsőkig megküzdeni…
Otthon vár család, a gyerek, tehén, ló, lassan már szántani kellene,
De előbb haza kéne menni, énekelni… ne csak holtak szelleme…

Vecsés, 2016. augusztus 19. – Kustra Ferenc József