Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.

Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.

De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,

és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.

A folyónak kopasz partján
Nincsen őszi lombhullás,
Kanyar nélkül folyik a víz...
Civilizált elmúlás.

Az ember nem jövő káder,
Szabályozhat hatóság;
Képzelt világ itt a sláger,
Virtuális valóság.

Olyan fejlett lesz a holnap,
Lenyűgöző ámulat,
Virágozhat a fejekben
Szabad elvű kábulat.

Fogyó jégsapka
Planéta pólusain,
Folyékony idő.

Gleccserek mélyén
Olvadt üzenet lapul,
Jégbe zárt idő.

Korlátolt remény
Máló jéghegyek alatt...
Pecsételt holnap.

Életnek vize
Idő partjait mossa,
Szennyezett jövőt.

Jéghegyek ormán
Még csillog a napsugár...
Szikrányi remény.

Szellő halkan susogó…
Szántalp alatt ropog a hó,
Úgy hallom, megjött a Télapó.

Szakálla vastag és hófehér,
Mély hangja, messzi tájról mesél…

Gyerek nincsen itthon, nappal érkezett,
Már nem kell várni az éjszakát, reggelt.
Mi boldogan fogadtuk a Mikulást.

Mély hóban, rénszarvas szánon érkeztél Télapó,
Nyisd már a puttonyod, abban lelhető minden jó.

Ez a nap, még a felnőtteknek is nagy nap,
Sőt, lélek-boldogság netovábbja, főnap.
Gyermek, mind izgatottan, izzadva várja,
És ez bizony az álmai netovábbja.

Látom, Télapó, eddig is lejárta a lábát,
Sok helyen átadta már a sok-sok ajándékát…
De viszi még tovább a szeretet sok csomagját.

A gyerekek nagy őrömére,
Betesz mindenki cipőjébe…
Van hol a terasz lépcsőjére.

Hallottuk, hogy van, hol a gyermek olyan nagyon vágyta ezt a napot,
És bár még a kis cipőjét is kipucolta, de semmi nem kapott…

Látom, Mikulás furcsa ember, piros ruhában jár,
Ahogy szépen szól hozzám, a szívem oly’ hevesen jár…
Ősz a szakálla, a szemüvege, meg bent... párás már.

Aztán ahogy jött, el is ment
Jövőre várjuk őt újfent…
Majd várjuk, mert ő nem álszent.

Vecsés, 2015. december 1. – Kustra Ferenc József

Télapó a barátom
Az arcát én nem látom.
Azt a szakáll takarja,
Őt egy jó nagy szán hozza.

Nagy puttony van nála
Nehéz, már fáj a háta,
De szívesen cipeli.
Várják, örömét leli.

Szétossza ajándékot,
Átadja a virgácsot,
Mit ki meg nem érdemel
Elteszi jó emlékkel.

Ha végzett indul tovább.
Várják öt hova-tovább,
Mert egy évben egyszer jön
És ez mindig nagy öröm.

Vecsés, 2010. november 26. – Kustra Ferenc József