Nem volt még részeg az életborától
Nem szürcsölt még a mámor poharából
Nem ért ajkához lázas asszonyi száj
Csak messzi villogott egy-egy női váll.

Feje nem pihent még nő ölében
Vágyva gondolt asszonyra néha
Elnézett a ködös messzeségbe
Fiatal vérének lázában égve.

Sanyaru őszben némán járt
Törékeny sápadt nőre várt
Halkszavú legyen s könnyű a teste
Oh mikor jő már a csókos este?

És jött a Tél a Nyár helyett
Elomlott a testének sátora
Eljött a Tél, a szomorúú vég
Eltávozott egy kóbor vendég.

Szeretem pompázó, könnyű, karcsú tested,
Szeretem az ajkad, ha pirosra fested,
Szeretem a bolond, kacagó színeket
Az ifjú, könnyelmű szíveket.
Szeretem asszonyom bágyadt, bús szemét,
Szeretem a tavasznak száguldó szelét,
Szeretem, ha tobzódva vígan élünk,
Ha teljesül minden szenvedélyünk.
Szeretem a mámoros, mákonyos italt,
Szív mélyéből feltörő pajzán víg dalt.
Szeretem a magas égnek nagy kékségét,
Embert ki megöli minden kétségét.

Teli hold néz le az égről
A Tisza habjára.
Nézhet a hold kedve szerint
A széles Dunába.
S belenézhet, megfürödhet
A nagy Óceánba.

S barangol a város fölött
Ábrándozva mélán.
S hogy világít éjszakákon
Szeretik őt méltán.

Ezüstruhás szép holdvilág!
Irigylem a sorsod!
Mert az éjnek gyönyöreit
Mind magaddal hordod.
S csillagok közt az éjjeket
Hogy átkalandozod.

Te láthatod, legény a lányt
Mily epedve várja
S mikor a lány szerelmesét
A keblére zárja.
Nem csoda, hogy minden hóban
Ifjan jössz világra . . .

Fölépítettük már kicsi házikónkat,
Somogyi telepen láttuk eztet jónak.
Tápé, Szeged között, szőke Tisza partján,
A füzesek mellett, kinn a kertek alján.

Zöld pázsitos réten, tavasz mámorában,
Gyönyörködünk itten pacsirták dalában.
Még a nap is szebben világít e tájon.
Béke napja ragyog minden kicsi házon.

A szivünkben itt él a békesség vágya,
Ezért küzdünk, ha kell, életre-halálra,
A gyűlölet ide be ne tegye a lábát,
Kiverjük belőle azt a gonosz párát.

Munkálkodva itten békességben élünk,
Így kivánja ezt a Közművelődésünk,
Ebben a tudatban emelt fővel járunk,
S lelkesedve innen a jövőbe látunk . . .

1925.

Áll a csonkatorony, süt fölötte a nap,
A nap látta őtet valamikor régen,
Ezer év előtt még, s látta azt a népet,
Aki akkor műalkotást végzett rajta,
Nyolcszögletes körfalával.

S állt a torony sok századok viharával
Szemben, de az idő megrongálta őtet
S egy újabb nemzedék lebontotta félig,
És meghagyta régi műemléknek, s méltán
A jelenkor népeinek.

S most e csonkatorony példaképpen áll itt,
Beszél régi népről, s mulandóságról.
Süt fölötte a nap most is ugy, mint akkor . . .
És most ez a népség alkot új műveket
A jövendő századoknak.

S látja a nap mindig, ezt a dolgos népet,
Aki az elődök nyomán viszi tovább
Az élet menetét, s az emberi agynak
És a kéznek művét, bámulja a világ
S a nap, örök időkön át . . .

1925.