A kép, a kép, mely ott lógott a falon,
Mint szőlőgerezd, mely dús nyárban érett,
Midőn szél zúgott be nyitott ablakon
Nekiesett a fehér ajtószélnek,
S eltört.
Öreg kép, de sajnállak téged.
Ott feküdt romban valamelyik ősöm,
Akit próbára tett sokszor az élet,
Pedig háborús, halálszálkás őszön
Fittyet hányt a zord, metsző, havas szélnek,
bátran.
Öreg kép, de sajnállak téged.
Helyét egy csúf pók szőtte be fehérre,
De az emléke néha vissza téved,
Eltűnt utolsó, hűséges emléke,
S őt is elsodorta, mint mást, az élet,
messze.
Öreg kép de sajnállak téged.
Itt vagyok én is. Vígálmú titkokat
Hordtam a szívembe, s belőle kép lett.
Jött egy szélvihar, üvöltött nagyokat
S szívemben helye egészen fehér lett
szívem,
Rossz szívem de sajnállak téged . . .
Mint szőlőgerezd, mely dús nyárban érett,
Midőn szél zúgott be nyitott ablakon
Nekiesett a fehér ajtószélnek,
S eltört.
Öreg kép, de sajnállak téged.
Ott feküdt romban valamelyik ősöm,
Akit próbára tett sokszor az élet,
Pedig háborús, halálszálkás őszön
Fittyet hányt a zord, metsző, havas szélnek,
bátran.
Öreg kép, de sajnállak téged.
Helyét egy csúf pók szőtte be fehérre,
De az emléke néha vissza téved,
Eltűnt utolsó, hűséges emléke,
S őt is elsodorta, mint mást, az élet,
messze.
Öreg kép de sajnállak téged.
Itt vagyok én is. Vígálmú titkokat
Hordtam a szívembe, s belőle kép lett.
Jött egy szélvihar, üvöltött nagyokat
S szívemben helye egészen fehér lett
szívem,
Rossz szívem de sajnállak téged . . .
A vén Tisza vallott nekem
Egy csendes holdas éjjen,
Hangot hozott a lágy szellő
S én ott álltam kevélyen
Egy csendes holdas éjjen.
Horkant a város messziről
Mordult a sok vak ablak
S a Tisza lágyan suttogott
Dala kélt minden habnak,
S mordult a sok vakablak
" Két karom lágyan átölel
Aludj, aludj el keblemen,
Sehol nem lesz ilyen álmod
Én eltakarlak csendesen,
Aludj, aludj el keblemen."
De aztán hajnal pirkadt fel,
És megkondult egy vén harang,
S én ott álltam Isten előtt.
Lekopva rólam pénz és rang,
És kongott a lélekharang.
Egy csendes holdas éjjen,
Hangot hozott a lágy szellő
S én ott álltam kevélyen
Egy csendes holdas éjjen.
Horkant a város messziről
Mordult a sok vak ablak
S a Tisza lágyan suttogott
Dala kélt minden habnak,
S mordult a sok vakablak
" Két karom lágyan átölel
Aludj, aludj el keblemen,
Sehol nem lesz ilyen álmod
Én eltakarlak csendesen,
Aludj, aludj el keblemen."
De aztán hajnal pirkadt fel,
És megkondult egy vén harang,
S én ott álltam Isten előtt.
Lekopva rólam pénz és rang,
És kongott a lélekharang.
És jött valahonnan napnyugatról
És szárnyán harangot hozott.
Megpaskolta a kék eget
S harangozott, harangozott.
A nap felriadva, nagy ijedten
Lebukott az ég távolán,
S az emberek ámuldoztak
Ezen a repülő csodán.
Aztán eltűnt, senki sem tudja hol
S nem jött elő többé soha
S hideg szélként végig vágott
A földön Isten ostora.
És szárnyán harangot hozott.
Megpaskolta a kék eget
S harangozott, harangozott.
A nap felriadva, nagy ijedten
Lebukott az ég távolán,
S az emberek ámuldoztak
Ezen a repülő csodán.
Aztán eltűnt, senki sem tudja hol
S nem jött elő többé soha
S hideg szélként végig vágott
A földön Isten ostora.
Alkonyodott . . .
Óriási bíbor felleg ragyogott a vörös égen,
Alkonyodott és reám szállt az egyik kis, bús emlékem,
Bíbor szikrák, bíbor tüzek takarták az arany napot
Lelkem testem szép dalt érzett, új dalt érzett, sugallatot.
Szent nagy órák bátor tüze, gyáva percek fergetegje
Lángolt bele csillogóan két nagy fekete szemembe,
Lelkem titkos mély sugara ezer rhapsódiát érzett,
És a bíbor alkonyatnál megáldtam a mindenséget.
Éjszaka lett . . .
Az óriási bíbor felleg eltűnt már a vörös égről
De az éji sötétben is álmodik a lelkem szépről,
Búban bajban, szennyben vágyban, elkísérnek a szép dalok,
Boldogságban, fájdalomban kísérnek a sugallatok.
Óriási bíbor felleg ragyogott a vörös égen,
Alkonyodott és reám szállt az egyik kis, bús emlékem,
Bíbor szikrák, bíbor tüzek takarták az arany napot
Lelkem testem szép dalt érzett, új dalt érzett, sugallatot.
Szent nagy órák bátor tüze, gyáva percek fergetegje
Lángolt bele csillogóan két nagy fekete szemembe,
Lelkem titkos mély sugara ezer rhapsódiát érzett,
És a bíbor alkonyatnál megáldtam a mindenséget.
Éjszaka lett . . .
Az óriási bíbor felleg eltűnt már a vörös égről
De az éji sötétben is álmodik a lelkem szépről,
Búban bajban, szennyben vágyban, elkísérnek a szép dalok,
Boldogságban, fájdalomban kísérnek a sugallatok.
Valamelyik holdas éjszakán,
Karjára vett Édesanyám
Csitított, csókolt csendben,
És messze térben, időben
Őt kerestem minden nőben,
És minden szerelemben.
Valamelyik holdas éjszakán
Leány asszony vagy angyal tán
Felemelte kezem,
S a kis rózsaszirmok fekhelyén
Valahol szívem rejtekén
Azóta emlékezem.
Valamelyik holdas éjszakán
Egy asszony ajka omlott rám
Mikor még gyermek voltam,
S eljövendő végórámon
Asszony ajka lesz a számon
Ha összeomlok holtan.
Karjára vett Édesanyám
Csitított, csókolt csendben,
És messze térben, időben
Őt kerestem minden nőben,
És minden szerelemben.
Valamelyik holdas éjszakán
Leány asszony vagy angyal tán
Felemelte kezem,
S a kis rózsaszirmok fekhelyén
Valahol szívem rejtekén
Azóta emlékezem.
Valamelyik holdas éjszakán
Egy asszony ajka omlott rám
Mikor még gyermek voltam,
S eljövendő végórámon
Asszony ajka lesz a számon
Ha összeomlok holtan.

Értékelés 

