Hold-udvar fénylik
Sápadt csillagok között-
Telt Hold-mágia.
Néma a táj alszik már,
Kong az óra napot zár.

Holdsugárban árny,
Nesztelen egy kuvik száll-
Varázslatos csend.
Szívben a vágy mocorog,
Csak a magány gomolyog.

Mosolygós a Hold,
Napnak szeme ragyog rá-
Kerekded élmény.
Fényét hinti szerteszét,
Misztérium szellemét.

Ezüst ruhát öltött a Hold,
Nemsokára kereket old.
Az éjszaka félig már holt.
Csillagokat homályba tolt.

Hajnal pírja dereng lassan,
Gyöngy csillan meg madár dalban.
Szellő leng mint könnyed paplan,
Illanó perc zizzen halkan.

A sötétség kékbe osont,
Nap sugara színeket bont.
Ég aljára fénycsipkét font,
Tarka réten harmatot olt.

Minden ablak tárva-nyitva,
Üde reggelt ház is issza.
Város, falu optimista-
Nem lesz ma nagy kánikula?

Cseppnyi pára illan gyorsan
Tikkadó föld marad szomjan.
Száraz felhőn a Nap lobban,
Tűzzel izzik a távolban.
Hőhullám front szinte robban.

Mint egy kar úgy óv a hegy.
Lent a táj sík, ám pár domb is van.
Hun, tót, dák, szláv nép él itt.
Dús a rét, és friss a víz.
Szép a völgy, és jó az íz.

Most itt nincs bús sors,
Old fel a bűnt, bajt mi bánt...
Nem lesz gát a múlt.

Áldd; mily szép e föld.
Hol jó szív, s tett van ott mind hont lel.
Nem kell a csel sem a per.
Itt mind csak nyer, nincs ki veszt.
Telt a kert, hol kéz nem rest.

Bár több nyelv szól itt,
De egy a sors mi ránk vár.
Nem hat ár e föld...

Ma már más szél fúj;
Ép ész kell, hisz kincs a társ-
Új tényt ír a kor.
Lásd a jelt, mert int a menny,
Vészt hoz a harc, s dúl a szenny.

Ne árts, és jót vess!
Egy az Úr és nem hagy el-
Út, s bölcs szer-e-tett!

Szellő szökken a víz felett
fodrot ereget,
Fáknak lombja eltakarja
Ragyogó eget.
Erdő mélyén, patak partján
folyik az idő,
Lélekbe száll természetből
az ősi erő.

Párás árnyék nyugalmában
a szív meditál,
Csakrák ívén kapu tárul
békét aktivál.
Úr temploma lombok alatt
A menny átölel,
Ima sem kell csak alázat,
Istenhez közel.

A szerelmünk parkolópályán…

Bántottál lelkemben, ó, Csenge
Mért’ vagy ilyen, kérdem esengve.
Törsz, zúzol engemet,
Hessented legyeket?
Miért változtál velem szemben?

Nem bántani vágytam, csak élni,
De túl sok volt és kezdtem félni.
Te raktál rám terhet,
Nem volt bennem enyhet.
Csak vágytam a békét és ennyi.
*

Bántottál lelkemben, mért’ tetted?
Magad nekem, miért kelletted?
Nem tudom, de én is,
Ilyet tettem mégis?
Nem kellettem… ezt érzékelted?

Nem szándékból törtem szívedet,
Nem bírtam fullasztó hitedet.
Szép volt, amíg az volt,
A szív is mást hallott.
Nem kértem mást, csak kis szünetet.
*

Szemedben nem vagyok senki sem?
Ne légy ellenség… mert elhiszem.
Én biz’ még szeretlek,
Gyorsan nem feledlek!
Ember porból porrá lesz… hiszem!

Nem lettél sosem csak „senki sem”,
Bennem kihűlt... régi szerelem.
Ellenség nem vagyok,
Mások az irányok!
Fáj érzés, máshova ment... hiszem.

Vecsés, 2024. október 29. -Siófok, 2025. május 21. -Kustra Ferenc József- két szerzősnek írtuk, romantikus LIMERIKBEN. Én a páratlanokat írtam, szerző-, és poéta társam Gránicz Éva a párosokat.