Ez a versem 20-krajcáros
többet nem ér
- ilyen sajnos.
ha kedved van rúgjál bele,
ne olvasd el
mit érsz vele?!

de nekem vagyon
a papiros...
és a villany
mert éjjel van...
s az életem...
luxus lett most.

földpadlós szobában éltem
a gyermekkoromban
az apám a földre köpködött
s a csikket is a talpával etette
- mert luxusnak tekintette,
hogy ezt megtehette!
mialatt én az anyámat a padlón
rajzolva bosszantottam.

most már egészen más az élet
az ember csak örülni képes most,
ha magamról beszélek.
ezt nem szolgáltam meg - belátom -
már annak is örülni tudok,
ha tiszta a padlóm és nem lát koszt.

nem kívánok létrázni
minek?
a karierre sin szükségem
mert
amik másnak már nem jelentenek
semmit!
azok jelentik...
azok váltak számomra azzá most
hogy lettek örömteli luxus
kincsek!!

Anyám szeme miattam könnyes
miattam fátyolos két szeme,
s a messze tűnő esti ködben
miattam homályos tekintete.

Ha néha-néha rossz vagyok hozzá
csak arcába temeti két kezét,
s nem szól semmit hogy ne is lássam
könnytől fátyolos tekintetét.

Anyám szeme oly szépen fénylik
mint az ég alján feltűnő csillagok,
s szemének minden villanása,
minden sugara rám ragyog.

Anyám szenében látom a tengert,
a messzire kéklő hegyeket,
mely ragyogásával eltakarja
a feltornyosuló felleget.

Anyám szeméből öröm sugárzik
mely értem van, s boldog vagyok
hogy én lehetek minden kincse,
bár meghálálni sosem tudom.

Kinek szeme éget, mint izzó parázs fénye
Kinek pillantástól, reményemnek vége,
Kinek álma az enyém, és nem múlik el lassan
A szerelem mely éltet, hogy magam mutassam

Vállamon minden bús fájdalomnak súlya,
Nem teljesült álmok, szép lányok búcsúja
De míg szemed éget, s az eget látom benne,
Nem találsz mást, ki téged jobban szeretne.

Szeretlek, nem félek, elmondom én százszor
A lábam még remeg, de a szívem bátor
Önsajnálattól az ágyra leülve
Vágytól hogy lássalak, majd megőrülve

Visszatartom én a sóhajomat halkan
Hogy a szívdobbanásodat, mindig meghalljam.
Érezzem illatod, bőröd finomságát,
Hogy megérintse ajkam múzsám édes száját.

Kinek szeme éget, mint izzó parázs fénye
Kinek pillantástól, reményemnek vége,
Kinek álma az enyém, és nem múlik el lassan
A szerelem mely éltet, hogy magam mutassam

Nem jön a tavasz hiába várjuk
pedig úgy vágyom már a kék eget,
napfény sem ragyog hiába várjuk,
hisz eltakarják tőlünk a fellegek

Én úgy szeretném ha nap sütne az égen
s bearanyozna minden kis szobát,
meleget árasztva mindenki szívébe
elsöpörve mindenki búját, bánatát.

Ne legyen többé se harag, se bánat,
hisz szenvedtünk mi már éppen eleget!
Istenem! Hozz már napfényt is a földre!
Hadd melegítse fel a szíveket!

Ragyogj be mindent fénylő sugaraddal!
Gyógyítsd meg végre a gonosz lelkeket!
Hadd legyen húsvét szerte a világon,
s legyen mindenkinek áldott ünnepe!

Holnap,holnap talán már nem.
Véget ér!álom lesz,ez az
emberhez méltatlan küzdelem.

Milyen messze ér a szerelem fénye?
Lélek feketül lélek terhétől, s még
aggként is remeg szemünkben,
a megélt szerelmes élet szenvedélye.

És mint száraz kóbor falevél
sodródik a tenger vizén,úgy
Lebeg fonnyadt gyenge szívünk
Semmiként.A semmi egén.