négyéves voltam akkor. emlékszem,
bevittek egy szobába, lefektettek,
halkan sírtam. a falon szellemek
rajzottak, borzasztó volt, nagyon féltem,

hallottam a szűrődő zajokat,
egyszer csak elhalkult a zörej. talán
elaludtam - úgy álomba sírván
fehér párnán, űzve a félsz-árnyakat,

reggel ébredtem, fehér falakon
a napsugár szórakozottan játszott,
kerestem valakit, de otthagyott,

becsuktam szemem, álmodom talán,
mégis ott van, odakünn, csak nem hallom,
de nem, mégiscsak otthagyott árván.

én egyenes fának nőttem, az maradtam,
úgy neveltek fel kedves szüleim engem,
ha úgy tartotta kedvem, hajoltam
támasz nélkül, nádszálegyenesen,

és így jó nekem, ebben a szellemben
egyszerűen e törvényben maradok,
nem érdekel, kedvelnek-e engem,
az igazság a mentségem, nem hajolok

meg, százfelé vághatják minden részem,
akkor is igaz szilánk marad - mi kincs,
ahol még egy apró gyökérfoszlány sincs,
mi hamis lenne - tiszta a lélekénem,

nem tagadom meg, mi velem született,
nem gyűlölök, nem hajolok senkinek sem.

Az önmagukat túlzón szerető emberek,
Sosem a megbízhatóbb, legbátrabb emberek.

Nem lehet egy embertől olyat követelni,
Amire nem képes, nem adatott meg neki.

A halál óráját, nem lehet megválasztani,
Időpontra, célszerű nagy türelemmel várni.
Persze élet faramuci, közbejöhet bármi...

A környezeti csend már izgatottá válik,
Látni, a távolban már többször is villámlik?
Én békésen elalszok, csend, javamra válik.

Az élet nagyon igazságtalan, sokszor meg durva,
Én -sok szépet kaptam- köszönöm fél térdre borulva.

Karod kemény, rideg és érzéketlen, ahogy ölelő,
Szerelmed már nem érzem, olyan, mint egy régi temető?

Nagyságos uram, ön egy nagyszerű, jóságos ember,
Köszönöm, hogy ötven botütéssel... még agyon nem ver.

A pletyka táplálja a gyűlöletet, fokozott terjedésben,
Mint a láng, az elállt esőben, a szép kis fenyőerdőben.

Mocsár mozdulatlanságában, belesavanyodik az agyvelő,
Már nem is tudja, hogy milyen is a szép, napfényes, virágos mező!

Bombamentesítőknél dolgozok, mint öreg katona, ó, én magányosan!
Sokkal jobb, egyedül repkedni, mint tandem ernyővel lezuhanni párosban?

A Titanicot úgy építették, hogy az teljességgel elsüllyeszthetetlen?
Robbanás volt... tagadják, óceánban megtalálták négyezer méter mélyen?

Az emberek világának egyik, legundorítóbb vonása,
Hogy az áldozat immár nem számít! Minden hős-jogvédő, csak a
Terheltet védi, mert csak annak -bűnösnek- van emberi joga!

Vecsés, 2019. március 17. ? Kustra Ferenc - Gondolatok oximoronban?

Az erdőben kószáltam, Ivett!
Madárdalos csendben, ó, mi lett!
Vágy öntött? izzadtam,
Tán? hergeltem magam?
Majdhogynem elájultam! Ivett?

Ültem egy kidőlt fának törzsén,
Lábam támasztékon, kis rőzsén.
Közben, eszem rajtad,
Mikor fagyit faltad?
Ha itt ülnél velem, fa törzsén?

Erdőben egyedül, ó Ivett!
Madarak csicseregték? mi lett?
Eszem, csak rajtad jár,
Te leléptél immár?
Itten, nagyon hiányzol, Ivett!

Vecsés, 2019. április 12. ? Kustra Ferenc ? romantikus LIMERIK csokorban.

Lángoló szívem vágy álmon,
Vándorolt a végtelen pusztákon.
Úgy féltem én a kihalt vidéken,
Az árnyak körülfogtak,
Bezárt portákon a kutyák vonítottak.

Édes kesernyés haragján, frissen,
Tépte vadul a szél az ingem.
Néma hegedűk dallamán táncolt,
Kóborló múltamban, vissza nézek százszor.

Hitem megcsalta rég az élet,
A nyári napnak melegét, már nem érzem.
Putrik kitárt ajtaját tángálja a szél,
Sok, sok szép emlékről mesél.

Bőgő hangja zsong a távol,
Fekete árnyékon sírva gyászol.
Kísért a múltamon egy rozoga szekér,
Legendás életem holt oklevél.