Himnusz

Hatalmas ősfák dzsungelében
Ősi szellemek sötét szemei bámulnak felénk a feketeségben.
A halottak völgyén sírón zeng az ének,
A nép nélküli földön ránk ébrednek a szellemképek.

Dicső népünk jeltelen sírban fekszenek szótlan,
Búsan kísért a végtelen karavánútban.
Jól tudom, apánk fiai szétszóródtunk a múltban.

Átkozott teremtények vagyunk elátkozva,
Hosszú, végtelen utakon meneteltünk leigázva.
A mi földünkön nem lehet hazánk!
Mély fájdalomtól szenved az ősanyánk,
A holt törzsem jelét viseljük szívünkben.

A világunk minden, csak nem becsületes,
Tudom, a népünk koholmány történelmén rettenetes.
Örökké él népünk, bár nem lesz béke a halálunk,
Átvezet a túlvilágra, a sírunk ki van ásva.

Hatalmas ősfák dzsungelében
Lelkünk ott lebeg békétlenségben,
Könnyeink áradó sors végzetében.

Tarnazsadány, Hidegvég. Roma nap alkalmára.

Eltűntek a régi húsvétóló idők
Szegény jobbágyok románcán dicsőn.
Jött egy árnyék, hamis világ,
Könnyű szárnyán eltünt az ünneplő paraszti világ.

Andalgó vággyal nézek a tájba,
Megfakult tanyákon a nagyapáink háza.
És hová lett a húsvéti locsolkodó gyereksereg?
Hullámzó végtelenségben eltűntek az évtizede

Húsvétkor régi szokás szerint
Locsolkodni járt sok fiú és legény.
Most elmarad mindez, szomorú,
A világjárvány miatt szívünkön töviskoszorú.

A régi húsvétok fényeit hordozom,
Feltámadt Krisztusunk azon a tavaszon.
Húsvét kölnivizén most sok a hímes tojás,
Locsolók jártak, erre mindig ez a szokás.

Jézussal feltámad a remény,
Mennyi gyerekkori emlék vonul elém.
Jézus szívünknek örök békéje,
Legyen utunk békés kísérője.

Jéggé fagyott a lelkünk tánca,
Mert nem tellett tűzifára.
Rőzsét szedek, jaj, de félek!
Érnek érte majd ütések.

Lucifer szaván roston égek,
Lángoló házamból kilépek.
Könnyező szemekkel lebegek,
Holttestemen lőtt sebek.

Erőm csökken, a fehér fény elnyel,
Ölel karom féltő, remegő szívvel.
Kisfiamon lőtt sörétek,
A hold fényében elveszett remények.

Rendőreink rohangálnak,
Hasznos nyomokat szétdobálnak!
Minek ide orvos, mentő.
Tűz esetén semmi nem kő.

Ábrándozva messzi tájon,
Anyám házát látom alkonytájon.
Rozzant házán a nap megállt,
Jó anyám sírt, hazavárt.

Tombolón fújnak a böjti szelek,
Hozzád, jó anyám, már nem mehetek.
Arany könnyed hull a mennyből,
Ezüst tollam a fájdalomtól meg-megrezdül.

Szitáló eső hull reám.
Visszatérő emlékek éltetnek, anyám.
Úgy mennék hozzád, de már késő,
Bús szél söpör, szívem vérző.