Ha dohányoznék, kanyar füstöt fújnék erre... csúnya világra…
Lenne még szögletes füstkarika... cigi csonkot dobnék mára.
De, hiába akarom, nem megy ebből semmi sem,
Én biz' nem dohányzom, ez nekem nem lételemem!

Egyenes uborka.
Disznóknak gumijátékok.
Áll az ész, csak nézek!
*
Én ezt találtam fel!
Füstből, szögletes karika.
Ma ezt várják tőlem.
*
Mai világ ilyen.
Gumikerekű paripa.
Van, mi határtalan…
*
Minek ezen a világon a cudar, káros szenvedély?
Gyötör magában ez az élet és csúszik, mint meredély.
Emberek, ismerősök, rokonok, mind... látom, hogy szenved!
Megfigyeltem a jóember kezét, mindenki elenged…
*
Elgennyesedett seb
Beláthatatlan kárt okoz.
Orvosnak kezelni.
Nem megmászható meredély,
Az önpusztító szenvedély.
*
Úgyis meredek lét,
Minek még nehezíteni?
Alkalmazkodni kell.
*
Sokféle indíték
A cselekedet rugója.
Új és erős rugó…?!
Kinek fontosak gyerekek?
Emberek nagyon szenvednek.

Vecsés, 2015. február 24. – Kustra Ferenc József
HIAQ és TANQ csokorban, az új szépirodalmi irányzat jegyében. [Én alkottam meg… (szótagszám, 6-8-6.) Ez jobban illik az európai gondolkodáshoz, és a magyar nyelvhez, mint a haiku! Eszmeisége ezzel együtt a haikuéval azonos]

Filozofálok a saját árnyékomról…

Igen nagy felfedezést tettem, nem vagyok már egyedül,
Mindenhol velem van az árnyákom, tőlem nem menekül.
Jön velem mindenhová, de nem tudom, hogy minek?!
Van-e olyan ember, akinek nincsen? De kinek?

Van nekem árnyékom napsütésben,
Van a közvilágítás fényében…
És van temetői gyertyafényben.

Van, hogy súlyos viharfelhők bántón lógnak felettem,
Akkor úgy láttam, nem jön már velem, nem volt mellettem…
Mégis… mit kezdhetnénk, ha akkor is ott volna velem.

Nyár közepén, volt már ici-picike az árnyékom,
Meg volt már, óriási a gyertyámtól a falamon…

Láttam, hogy több lámpa fényében az árnyékom elmosódott,
Megfigyeltem többször, hogy este meg csak eltűnt, elkallódott.
Hah! Volt már, hogy hőségben a kutyám az árnyékomba feküdt,
Árnyékom a társam, nekem úgy tűnik, erre ő fel-esküdt.

Volt már persze olyan harcos a kedvem, hogy becsaptam
Ha várnom kellett egy épület mellett várakoztam…
Jól esett nekem, hogy nincsen belül a táboromban.

Nyáron álltam az udvaron és a hátamat napoztattam.
Fölfedeztem valamit és majdnem, hogy legott elájultam!
Bambán, unalomból néztem árnyékomat és egyszer csak megjelent,
Árnyékom körül az aurám! Tehát, én látom a lényegtelent!
Láttam, hogy vakítóan fehér éles fény vesz körbe,
Éles kontúrral, másfél centiméter szélességbe.

Próbáltam a bambát újra meg újra megcsinálni,
És láttam, előjött! Rájöttem ez már nem akármi.
Azután eltévesztettem és megláttam, a bővítettet,
Közepes fényburok volt, ez már talán tíz centi lehetett.

Aztán ezt próbálgattam többször, de már bizony ez nehezebb volt,
Meg tudtam csinálni, de eltévesztettem, és akkor kirukkolt!
Kb. ötven-hatvancentis elég halvány, elég kontúrtalan... jól látszott.
Árnyékom a vakító napfényben csak ott maradt, nagyon éles volt.

Próbáltam, gyakoroltam még máskor is és sikerült…
Ezek szerint ez a tudás, a repertoáromba bekerült.
Árnyékomnak köszönhető, hogy ez mára kiderült!

Este, ha lefekszem, az árnyékom, csak csendben megy, elandalog,
Én meg kinézek és látom, hogy a sok csillag, halványan csillog…
Reggel, majd ha világos lesz, ragaszkodásból vissza kujtorog…

Vecsés, 2015. augusztus 31. – Kustra Ferenc József

Hol rontottam el? Önmagamtól kérdem,
hiszen nem volt, csak egyetlen hibám,
szerettem volna mindent neked adni,
de nem adta meg ez a gonosz világ.

Nem éreztem a lassan pergő percet,
amely úgy folyt át szívem érfalán,
mint a vér, amely ereimben árad
magába fojtva szívem dallamát.

Nem tudtam mondani mennyire szeretlek,
s nélküled nincs más, csak halott némaság,
elmondanám, de megrekedt a hangom,
hangszálam néma. Csak lelkem kiált.

Oly messze vagy, és nem látod arcom
s szemeimben a könnyes csillogást,
amelynek gyöngye temiattad csordul,
arcomon végig, mint egy forradás.

Hol rontottam el? Hisz annyira szeretlek!
Minden lélegzet teérted zihál,
amely oly mélyről felszakadva hallik,
mint a sóhaj, mely lelkemből kiált.

Hogy mondjam el, hogy nélküled minden
céltalan, néma önmarcangolás?
Te vagy mindenem! És ha nem jössz vissza,
belehalok. Már nem bírom tovább!

Hozzátok fűz minden édes emlék,
hiszen míg kicsik voltatok,
annyira szép, és csodás volt minden,
s tudtam, hogy lesznek holnapok.

Az volt a legszebb ébredésem,
amikor hozzám bújtatok,
szemeitekben láttam mindig
talán a legszebb csillagot.

Az volt tán minden boldogságom,
Amikor velem voltatok,
s szerettem volna nektek adni
mindent, amit csak adhatok.

Az volt csak mindig minden álmom,
hogy ti boldogok legyetek,
s megóvhassalak minden bajtól,
de már tudom, hogy nem lehet.

Az volt szívemben talán mindig
a legjobban kínzó bánatom,
amikor nem tudtam többet adni,
s őrjöngött bennem a fájdalom.

Az volt mindig az egyetlen vágyam,
hogy ott legyek végre köztetek,
addig, amíg csak el nem vonszol
az elmúlás sötét szelleme.

Az lesz talán a megnyugvásom,
amikor látlak titeket,
révbe érni és boldognak látni,
hogy tudhassam azt, ha elmegyek

lesz aki véd, és karjába zár majd,
s nem fáj majd úgy, ha nem leszek,
mert én még ott is ugyan úgy óvlak,
féltlek, szeretlek titeket!

Nem az az igazi költő,
kit mindenki körülrajong,
hanem az, aki úgy ír,
hogy lelke szinte dalol.

Van, kit éltetnek, felkarolnak
s lenéz mást, pedig olyan
minden szó, amely tollából jön,
Akár az üres szavak.

Nincs benne szív! Nincs benne tűz sem!
Nincs benne nemes gondolat!
Bármilyen könyvbe is fonják,
csak hitvány papírdarab.

Nem baj, ha nem rajong körbe
senki, hisz nem az a nagy,
kit érdekből, szánalomból
az égbe kiáltanak.

Nem kell a sajnálat nékem!
Csak szavak, mely oly igazak,
mint gyöngyök, mik tengernek mélyén
kagylóba zárva alszanak.

Hiszen ki mindegyik szóba
a lelkét írja bele,
írása oly szépen hangzik,
akár a legszebb ige.

Többet ér nekem, ha mások
lelkének vigaszt adok,
ha csak egy percre is szűnik
bennük a mély fájdalom.

S a szó, mit hálából írnak
hozzám, az olyan nekem,
mint a bársony, hisz oly lágy.
Simogatja a lelkemet!

Tudom. Ez semmiség másnak,
de nekem sokat jelent,
hisz akit így szeretnek,
az sokkal nagyobb lehet!