Tudom: furcsa, mit írok,
sok ember nem érti meg,
pedig én mindegyik szóba
lelkemet írom bele.

Azt a különös érzést,
mardosó fellázadást,
amely most belülről tombol,
mint egy elsöprő hurrikán.

Tudod: a lelkembe égett
minden egyes kis gondolat,
s amiben akkor is hittünk,
amikor semmink sem maradt.

A szó, mit egymásnak mondtunk,
örökre bennem maradt,
mint egy szapora érverés,
mely dübögve bennem halad.

Érzem. És ugyan úgy tombol
bennem, bár elnyeli a csend,
de te meg kell, hogy halljad,
csak ne itt! A szívedben keresd!

Ugyan úgy, ahogyan akkor,
azon a téli éjjelen,
amikor azt hittük vége,
s féltünk, hogy minden elveszett.

Még álmodom a hosszú éjszakákról,
mikor őrizted ébren álmomat,
tested beszélt. És minden mozdulásod
vörösre festette égő arcomat.

Bár sötét volt, s az arcod alig láttam,
mégis tudtam, hogy folyton rám tapad
szemednek minden apró villanása,
s úgy vágysz rám, mint talán soha.

Alig láttunk. Hisz csak a tűz pislákolt,
arcodra rajzolva színes álmokat,
úgy öleltél, oly forró szenvedéllyel,
s remegve vártad minden csókomat.

Most nem vagy itt. De tudom. S most is érzem:
ugyan úgy vágysz rám, és várod talán,
azt az egyetlen, mélyen szunnyadó szót,
amely hozzád fűz, s teérted kiált.

Új évet írunk. Temessük mélyen
Emlékeinkbe mindazt, mi bánt,
S ne legyen semmi ebben az évben,
ami árnyékot vetne reánk.

Legyen erőnk, hogy meg tudjunk vívni
minden harcot, mi vár még reánk,
akarva, küzdve, százszoros hévvel,
s ne legyen, aki utunkba áll.

Szeressünk. S úgy is éljünk meg mindent,
mint ritka percet, mely olyan csodás,
mit egy álom, mit őrizünk féltve,
szívünk legmélyebb, féltett zugán.

Halljunk meg minden apró hangot
Amely hozzánk szól, s szívünk falán
úgy törjön át, mint parányi fénypont,
mely utat mutatva ragyog reánk.

Napfényben ússzon mindig a reggel,
s úgy süssön be az ablakon át,
hogy a ránk omló meleg sugárban
érezzük: milyen szép a világ.

Hozzon az újév jólétet végre,
hogy ne halljunk oly sok síró fohászt,
bőséges áldást új reményt hozzon
mindenkinek, és ezer csodát!

Pihenj csak. Itt leszek melletted,
s csöndesen őrzöm álmodat,
lágy takaróval betakarlak,
megsimítva az arcodat.
Ne félj. Ha rosszat álmodnál,
elég egy sóhajtás nekem,
s messzire űzöm a rosszat,
amelytől riadt leszel.
Pihenj csak. Fáradt vagy. Látom.
Elárulja a két szemed.
Olyankor bágyadtan nézel,
szemed is elárul nekem.
Ne félj. Én itt leszek mindig,
s ha kell, virrasztok veled,
hűvös estéken, téli éjen,
majd meleg takaród leszek.
Átölellek és magamhoz húzlak,
hogy érezzem milyen meleg
tested, amikor átölelve
békésen itt alszol velem.
Tudod, nekem csak az a fontos,
hogy mindig melletted legyek,
s megőrizzelek minden bajtól,
hiszen annyira féltelek.

Mért érzem azt, hogy sajog a szívem,
ha úgy érzem, senki nem szeret,
hisz az enyémben oly sok a féltés,
s olyan forró a szeretet.

Hegyeket mozgatnék meg néha
azokért, kiket szeretek,
s nem várok semmit sem érte, hisz melengeti a szívemet.

Az a féltő, nagy szeretetvágyás
úgy vértezi fel mindenem,
s erőt ad, mikor gyöngül a lábam,
s nem találom a helyemet.

Jöhet vad vihar. Porig zúzva, összetépve a lelkemet,
én csak azért is talpraállok, nem ingathat meg semmi sem.

Olykor nem szólok. Félreállva, csöndben és némán szeretek,
ne tudja meg és ne érezze az, kiért annyit szenvedek.

A szeretet nem kér.
Nem vár cserébe semmit,
és amíg hűn szeret,
nem vádol önzőn,
csak reméli, majd a másik is úgy szeret.

S ha már úgy érzi nincs mért várni,
némán, csöndesen eltemet
minden érzést, mi fáj és éget,
s egyre kínozza odabent.

Csöppnyi a szív. És sokat elbír,
de ha vérzik és sebhelyes,
minden egyes szó új sebet szúr,
s halkan, csendesen megreped.

Talán a másik akkor érzi,
mikor már minden elveszett,
hogy az a szív, mely érte dobbant,
kihunyt. S örökre néma lett.