Sosem szólt szebben semmilyen dallam,
mint akkor, azon az éjjelen,
amikor értem fakadtál dalra,
s éreztem azt, hogy mily heves


minden érzés, mit irántam érzel,
s mint egy bűvös kép úgy jön el
ma is, és szinte épp úgy hallom,
mint akkor, azon az éjjelen.

Csak álltam, s hallgattam meghatódva
oly szép volt az a lágy zene,
mintha valami angyal szólna,
s hárfa húrjain pengene.

Istenem! Milyen régen is volt!
Azóta deres tél lehel
fagycsókot forró ajkaimra,
s vállamra terít hűs lepelt.

Hideg csókjával rám lehelve
mindent fehérre permetez
leheletével, s elfeledtet
minden rosszat, mely megsebez.

Csak az a bűvös, tiszta dallam,
mely a fülemben ott rezeg,
az hangzik fel, és újra érzem:
milyen szép is volt ott, veled.

Lassan szeretnék megöregedni,
ahogy a felhő a fák felett
halad el, szinte nem is látni,
hogy megy, csak azt, hogy ott lebeg.


Feslett ruháját szétterítve
az égen, álmosan integet,
olyan fehéres- halványszürkén,
amilyen most az én fejem.


Lassan szeretnék megöregedni,
hogy sokáig legyek köztetek,
látni, érezni: milyen érzés,
ahogy nőnek a gyermekek.


Kopott szívemben annyi érzés,
amely átjárja mindenem,
s hozzátok száll. Szinte hallhatjátok,
ahogy boldogan megremeg.


Mint a nyárfa, mely meg-megzizzen,
ahogy a széltől megremeg,
én is épp olyan remegve várom,
hogy ott legyek végre köztetek.


S ha majd az éjjel hideg csókja
fáradt szememet zárja le,
hadd mondhassam, hogy boldog voltam,
amíg itt voltam köztetek.

A holnap egyre közelebb ér
És ereimben a vér
Nyugtalanságot szül
Olykor
Súlyos lépteitől
Mint lápos talajon
Reng a föld talpam alatt
S egy részem a múltból
A régi kertben maradt

Ott ahol az első léptek
Homokba süppedtek
Békét árasztón
Illatozva virágok öleltek
Hol minden növény
Minden szeglet velem alakult
Ahol az évek emléke már
Foszladozott s megfakult

Most
Szürke, nyirkos, árnytalan a tér
A hangulat is csak bokáig ér
És a tél
Az ismerős fák között
Hunyorog az év küszöbén.

A fű a fa
S a kertnek minden zuga
Szívembe mar
A régi ház sem otthon már
Indulok hamar
A fűzfa még beint mint régen
De a poggyász útra készen

Egy darab a lelkemből
E kertben lett elásva
s most itt állok némán
A búcsú kapujába
Új idők vonata
Érkezik a peronra
Felszállok
Még egy rövid zutazásra

Megvénült a nyár
Ezüstfehér haját fújja a szél
Megtapad mindenütt amit csak ér
Az ökörnyál
S a szélposta útjára engedi
A vándorlásra felkészült leveleket

Libabőrös nyirkos reggelek
Didergőn ásítva várják
Hogy a kilehelt párát felszárítsák
A nap higított sugarai

Lapos szöget zár
A hosszan elnyúlt árnyék
Az ég mattos szürkéskék
Az udvaron unottan ásít a szék
S e melankolikus kép
Felidézi a nyár melegét.

Csak mellettem legyél.
Lássam szemed mélyéből
A szeretet lángját, melegét,
Hogy tekintetedben
Béke legyen, harmónia,
És ne gondolj semmi másra
Csak az együtt töltött boldogságra.

Te vagy torkomban a szó,
A mondatnak értelmet adó,
És a köztes sejtelmes csend,
Hogy összeálljon a kimondott rend.

A fogalomba terelt gondolat
Tőled ered bennem, és Neked
Feléd árad szeretettel
A kibuggyant csermely,
És folyóvá duzzadtan ömlik
lelked óceánjába.