(Bródy János tiszteletére)
Csend járja be e valaha szent földet,
sunyítón néma kushadás és átok,
Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:
gazul gyűlölködő hamis-királyok!
Önmagatok képzelte trónon ülve
e nép nevében ítéletet mondtok,
és hatalmatoktól megrészegülve
dobtok nékik némi hústalan koncot.
Közben dicsőítő dalnokra vártok,
nyálasan magasztaló hamis szóra,
de dalos lelkeket már nem találtok,
mert mind kihaltak: akárcsak a nóta.
Kik rég oly víg-bátorsággal daloltak,
mára a gyávaság lett sovány létük,
mert családjukért földig alázkodtak:
netán dicstelen elmúlás lett bérük.
Mert a szolgaság a lélek börtöne,
s a láncot a költő nehezen tűri,
halott lenne Ő akkor is, ha élne,
hiszen a dalok hiánya: legyűri.
És mégis akad oly dalnok, ki feláll!
Habár ráncos keze tán kortól reszket,
ütött-kopott lantját megfogva kiáll -
Ő, aki többé már semmit sem veszthet.
Egy agg, sápatag arcú rímfaragó,
ki a gyenge testben is erős lélek,
elcsukló hangja reszketeg és fakó,
s ott fenn: a hatalmasok mégis félnek.
Irtóznak hallani a régi lantot,
mert hangja ma sem hamis, hanem tiszta,
rémülten látják az ismerős lantost,
ahogy a nép ma is dalait issza.
- Ébredjetek fel mind, Ti szabad-lelkek!
Üres a trón, már nem ül rajta senki! -
Fátyolos hangján olykor halk az ének,
ám sorait szabadság szele lengi.
S szűkölnek bújva a gazok kutyái,
amint felébrednek a lelkek sorra,
minden egyes strófa új ostorcsapás
a szemfényvesztő, hazug árulókra.
Mert nem lehet király ott a gyűlölet,
hol nem hisz benne többé soha senki!
És sorra emelkednek fel a fejek,
ahogy dalát egy ország visszazengi.
Csend járja be e valaha szent földet,
sunyítón néma kushadás és átok,
Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:
gazul gyűlölködő hamis-királyok!
Önmagatok képzelte trónon ülve
e nép nevében ítéletet mondtok,
és hatalmatoktól megrészegülve
dobtok nékik némi hústalan koncot.
Közben dicsőítő dalnokra vártok,
nyálasan magasztaló hamis szóra,
de dalos lelkeket már nem találtok,
mert mind kihaltak: akárcsak a nóta.
Kik rég oly víg-bátorsággal daloltak,
mára a gyávaság lett sovány létük,
mert családjukért földig alázkodtak:
netán dicstelen elmúlás lett bérük.
Mert a szolgaság a lélek börtöne,
s a láncot a költő nehezen tűri,
halott lenne Ő akkor is, ha élne,
hiszen a dalok hiánya: legyűri.
És mégis akad oly dalnok, ki feláll!
Habár ráncos keze tán kortól reszket,
ütött-kopott lantját megfogva kiáll -
Ő, aki többé már semmit sem veszthet.
Egy agg, sápatag arcú rímfaragó,
ki a gyenge testben is erős lélek,
elcsukló hangja reszketeg és fakó,
s ott fenn: a hatalmasok mégis félnek.
Irtóznak hallani a régi lantot,
mert hangja ma sem hamis, hanem tiszta,
rémülten látják az ismerős lantost,
ahogy a nép ma is dalait issza.
- Ébredjetek fel mind, Ti szabad-lelkek!
Üres a trón, már nem ül rajta senki! -
Fátyolos hangján olykor halk az ének,
ám sorait szabadság szele lengi.
S szűkölnek bújva a gazok kutyái,
amint felébrednek a lelkek sorra,
minden egyes strófa új ostorcsapás
a szemfényvesztő, hazug árulókra.
Mert nem lehet király ott a gyűlölet,
hol nem hisz benne többé soha senki!
És sorra emelkednek fel a fejek,
ahogy dalát egy ország visszazengi.
Egy tiltott bolygóra születtem,
hol teremtőm is elhagyott,
nincs elődöm, tán utódom sem,
kire e semmit ráhagyom.
És nincs, ki átöleljen féltve,
- Anya, ki önzetlen szeret -
kinek vállán elsírjam vétkem,
hogy megbocsássa bűnömet.
Vak vagyok e setét világban,
hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.
Csak a kétségek egét látom.
Valós e nyomorult világ?
Vagy pusztán képzeletem műve,
mit teremtőm is megutált.
Bár ne születtem volna soha.
Miért lettem, s kiért vagyok?
Elveszett nemlétem gyászolom,
mint holtját az, kit itt hagyott.
Pest - Buda, 2013. július 27-28.
hol teremtőm is elhagyott,
nincs elődöm, tán utódom sem,
kire e semmit ráhagyom.
És nincs, ki átöleljen féltve,
- Anya, ki önzetlen szeret -
kinek vállán elsírjam vétkem,
hogy megbocsássa bűnömet.
Vak vagyok e setét világban,
hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.
Csak a kétségek egét látom.
Valós e nyomorult világ?
Vagy pusztán képzeletem műve,
mit teremtőm is megutált.
Bár ne születtem volna soha.
Miért lettem, s kiért vagyok?
Elveszett nemlétem gyászolom,
mint holtját az, kit itt hagyott.
Pest - Buda, 2013. július 27-28.
A bagolyról elterjesztették a népek,
Hogy bölcs, igaz madara az erdei létnek.
Végül elkapta Őt is a hatalmi örvény,
És attól kezdve, szava lett a törvény.
Bár változhatott volna inkább köddé,
Mert szemernyi nyugta sem volt többé.
Nappal, sok ostoba kérdéssel nyaggatták,
Állandóan felverték, aludni sem hagyták.
Ennyi sok tudásért sohasem járt étek.
És-hogy éhen ne haljon,
Éjjel kellett vadászni szegénynek.
Budatétény 2025
Hogy bölcs, igaz madara az erdei létnek.
Végül elkapta Őt is a hatalmi örvény,
És attól kezdve, szava lett a törvény.
Bár változhatott volna inkább köddé,
Mert szemernyi nyugta sem volt többé.
Nappal, sok ostoba kérdéssel nyaggatták,
Állandóan felverték, aludni sem hagyták.
Ennyi sok tudásért sohasem járt étek.
És-hogy éhen ne haljon,
Éjjel kellett vadászni szegénynek.
Budatétény 2025
A biblia szerint, a hatodik nap,
Isten, megteremtette az embert.
Őszintén mondva igencsak elfáradt,
És jobbra már nemigen tellett.
No meg a matéria is fogyóban volt,
Így-hát, ne csodálkozzunk rajta,
Ha a nagy műn, esett pár apró folt.
Habár a saját képére alkotta a formát,
lett belőle fekete, fehér, sőt sárga,
Kisebb, nagyobb, okosabb és ostobább,
Elvégre a teremtésnek is megvan az ára.
Most aztán civakodnak, ki az eredeti,
Melyikük is lenne az a bizonyos első,
Aki isten arcának mását: joggal viseli.
Alkottak hát, maguknak, pár saját istent,
De leginkább a pénz az, mi vitt mindent.
Az Úr, úgy hitte, a probléma megoldva,
Most aztán lett a képmásokkal dolga…
Mert a biblia szerint, a hatodik nap,
Isten megteremtette az embert.
Őszintén mondva jócskán elfáradt,
És ötlet híján, jobbra már nem telt…
Isten, megteremtette az embert.
Őszintén mondva igencsak elfáradt,
És jobbra már nemigen tellett.
No meg a matéria is fogyóban volt,
Így-hát, ne csodálkozzunk rajta,
Ha a nagy műn, esett pár apró folt.
Habár a saját képére alkotta a formát,
lett belőle fekete, fehér, sőt sárga,
Kisebb, nagyobb, okosabb és ostobább,
Elvégre a teremtésnek is megvan az ára.
Most aztán civakodnak, ki az eredeti,
Melyikük is lenne az a bizonyos első,
Aki isten arcának mását: joggal viseli.
Alkottak hát, maguknak, pár saját istent,
De leginkább a pénz az, mi vitt mindent.
Az Úr, úgy hitte, a probléma megoldva,
Most aztán lett a képmásokkal dolga…
Mert a biblia szerint, a hatodik nap,
Isten megteremtette az embert.
Őszintén mondva jócskán elfáradt,
És ötlet híján, jobbra már nem telt…
Volt egyszer egy hitem az Emberben,
de felnőtt koromra itt hagyott cserben.
Becsaptak a tündérek, fájdalmat hagytak,
hófehér könnyeim az arcomra fagytak.
Ráébredtem: a gyermekkornak vége,
s meghalt a mesék varázsos szépsége.
Volt egyszer egy magányos ifjúságom,
barátok, sok-sok gyerek volt az álmom. Okultam,
nőttem, mint avar alatt a gomba,
csendesen bebújva saját magányomba.
Így teltek s múltak a jeltelen évek,
voltak szürkék, rövidek, s olykor szépek...
Volt egyszer egy Első, nagy szerelmem.
Lebegtem s lubickoltam önfeledten.
Nem láttam, hogy gyűlnek a fellegek.
Csakis én tehettem róla: meglehet.
Fájdalommá vált szerelmemnek fészke,
szakítás, magány, önvád lett a vége...
Volt egyszer egy boldog házasságom,
egy gyermekem - a többit már nem várom -
Felnőtté vált s immár saját életét éli,
szülei aggódását, köszöni, nem kéri.
Jó gyerek lett, támaszunk a korban,
megöregedtünk, s szívünk alig dobban.
Volt egyszer sok-sok múló évem,
a holnapot talán még békén megélem.
Ráébredtem: felnőttkoromnak vége,
rég elkopott mesém varázsos szépsége.
Talán szép volt, talán kerek, mint a hold:
Egyszer volt...
Pest - Buda, 2014. október 24-25.
de felnőtt koromra itt hagyott cserben.
Becsaptak a tündérek, fájdalmat hagytak,
hófehér könnyeim az arcomra fagytak.
Ráébredtem: a gyermekkornak vége,
s meghalt a mesék varázsos szépsége.
Volt egyszer egy magányos ifjúságom,
barátok, sok-sok gyerek volt az álmom. Okultam,
nőttem, mint avar alatt a gomba,
csendesen bebújva saját magányomba.
Így teltek s múltak a jeltelen évek,
voltak szürkék, rövidek, s olykor szépek...
Volt egyszer egy Első, nagy szerelmem.
Lebegtem s lubickoltam önfeledten.
Nem láttam, hogy gyűlnek a fellegek.
Csakis én tehettem róla: meglehet.
Fájdalommá vált szerelmemnek fészke,
szakítás, magány, önvád lett a vége...
Volt egyszer egy boldog házasságom,
egy gyermekem - a többit már nem várom -
Felnőtté vált s immár saját életét éli,
szülei aggódását, köszöni, nem kéri.
Jó gyerek lett, támaszunk a korban,
megöregedtünk, s szívünk alig dobban.
Volt egyszer sok-sok múló évem,
a holnapot talán még békén megélem.
Ráébredtem: felnőttkoromnak vége,
rég elkopott mesém varázsos szépsége.
Talán szép volt, talán kerek, mint a hold:
Egyszer volt...
Pest - Buda, 2014. október 24-25.

Értékelés 

