Munka után édes az evés.
Bár a kajám otthon épp kevés,
A vacsorát lazán megoldom.
Van egy tucat tojás a polcon.

Készülhet a csodás rántotta.
Szükség lesz legalább háromra.
Több is férne korgó bendőmbe,
Holnapra is hagyok belőle.

Fogom az elsőt, odaverem.
Sajnos kicsit hevesen teszem.
Vesztemre a teljes tartalma
Szétfolyik a a konyhaasztalra.

Sebaj, jöhet a következő.
Még mindig nagy az ütőerö.
Azért sem megy egyik se kárba,
Ujjaimmal húzom a tálba.

Nem tiszta az asztalterítő.
Az eredmény nem túl áttetsző.
Bagatell dolog, csuda bánja.
Majd a sütés sterillizálja.

Kezembe újabb tojást fogok.
Most már taktikát változtatok.
Kiskésemmel hasítom félbe.
Ujjaimba hatol az éle.

Sárgájába és fehérjébe
Elegyül ujjam piros vére.
Most csak annyit a védelmemre:
Visszajut majd keringésembe.

Betörök még néhány tojásba,
S ráunván a fogadtatásra
Úgy döntök már jöhet az evés.
Bár a bruttó nettója kevés.

Belenézek a kotyvalékba,
Úszik benne bőven a héja.
Nem fogok most ezen aggódni.
Habverés előtt meg kell sózni.

Fogom a sót oda se nézek.
Majdnem üres. Rá az egészet.
A fenébe. Nem mellényúltam?
A fejedelmit megcukroztam.

Ez volt a perc mikor feladtam.
Volt ott egy székem, leroskadtam.
A tál gezemice előttem.
Csak az éhség szállt el belőlem.

Ülök szokott letargiámban.
Előttem még két épp tojás van.
Megszólal a kakukkmadaram:
Ennyi volt mára. Éjszaka van.

Egyik tojásom elhibázza.
A másik telibetalálja.
Szép sárgán csorog piros csőre.
Rögtön kiszállt a hang belőle.

Belenyugodva nyomoromba,
Hogy nem sok került gyomoromba,
Álomra hajtom a fejemet.
E dicső napnak véget vetek.

Nézd, nem zokogok, csak térdre rogyok...
Aztán, ahogy a fájdalom belém hasít, a felhőkig ugrok!
Soha! Soha többet ezt meg ne próbáld!
Kiált egy angyali hang, s én megnézem az órát
A fekete számlapon, fehér betűk fénylenek,
Hol a másodpercek sírva, visszanézve lépkednek!

Vártam rád, míg alázott, bántott a magány,
Végül hozzám értél, s együtt éltünk elveszve árván...
Homokfény, homály ma a gyász színe,
Mikor a koporsómból felsejlik a lelkem fénye!

Örömöt hoztál nekem! Látom szépre csomagoltad...
Engedd, hogy felvágjam, késemmel vagdossam!
...már csak attól félek, hogy szép fehér lelked,
Ha magamhoz rántom e félbeteg világba, elszakad - megsérülhet!
S majd nélkülem... a legvégén, utána mitől változol...
Nem értem...

...még mindig itt tartok!
Láthatod, még most is senki vagyok...
Elmúlt már a nyár és jó néhány év,
Mióta, te világ... eltemettél!

Újra elszállt az élet, elmúlt egy nap...
A hold megint előbújik... felzaklat!
...régi temető, elárvult sírok között
Árnyak hullámán, de szívem fölött...
Penge leng, s tán elmúlok!
Most is e sötétben foszladozok,
S itt élve, ennyire régen, ilyen mélyen,
Újra rád gondolok... bár ez tünékeny!
Nem merek örülni! Miattad... neked.
Lelkem diktálja ezt, szenvedem a neved...
Tudod, beteg vagyok, talán... élek.
S ahogy benned perced leszek, újra félek...

Szeretlek! Meglehet, nem mondom...
Ha nézlek, szemed tüzébe, csillagködbe oltom!

Mikor megszületik egy Ér
Gyakran akadályba ér
Sokszor fogja Földet törni
De akkor sem fogja feladni

S mikor folyik ez a Patak
Gyakran új ágra rohan
Néha Kőbe üti folyását
És ott majd aztán meg-meg áll

De ez a Kő elsodródik
Mert e Folyó erősödik
Útjába a Hegy rá zúdul
Ott zúzni kell de vadul

E Folyó útja ketté válik
S egymás útját gyakran keresztezik
Majd egy másik Folyóval
Ott aztán nem távol

Egybe folynak Habjaik
És egy Folyóvá válik
De beköszönt a Tél mely hideg
S erre a Folyóra jeget ver

Hogyha a Tavasz beköszönt
Mely nem meleg levegőt önt
De oda jönnek a Vadak
S a Folyó vizéből isznak

A Folyó viszont csordogál egyre tovább
És így csakis Patakként folyhat tovább
Aztán jön egy elveszett Ér
Így a Patak Folyóként él

Ellenben a Hideg újra éled
Befagyasztja a folyó medrét
De a jég ismét feltörik
A kis Ér ismét megszökik

Ez a Patak nehezet él
Szennyezett Folyóként tovább mégy
S hogy mi lesz a sorsa
Azt majd meg-meg oldja

Hibáztatunk másokat?
Azt kérdezem, hogy miért?
Kié a felelősség
az aláírásunkért.

Döntés mi kezünkben volt,
szabadon választható,
s hogy melyikre voksoltunk,
ez ma nem vitatható.

Kifelé mutogatnunk
oly könnyen megtanultunk,
s eközben elvesztettük
belső lelki világunk.

Tanultunk szorgalmasan,
eminensek lettünk,
el csak azt felejtettük,
amiért megszülettünk.