Idő 
Értékelés 
Értékelés Az életről, versben és apevában írt a szerzőpáros…
Te nem érzed, amit én érzek, vagy tán' érezhetnék?
Hidegen, velem mindig, egyedül ezt éreztették.
Nem látod te azt, amit én látok az éjszakákban?
Szerelmet vizionálok magamnak, magányomban…
Egy
Esélyt
Kaptunk rég.
Hagytam kárba
Veszni. Harc nélkül.
*
Az én keblem érzése érted állt ki mindig,
És volt, hogy eljutottunk a szerelmes szintig.
A szívem, nem felejt el semmit, mert akkor megfakulna,
És csak vágyamat ölelném magamhoz lélek-vakulva.
Az
Élet
Értékes,
Későn vettük
Észre mennyit ér.
*
Az élet tengerén lehet haladni, nagyon kell evezni!
De szerelmi csalódások tengerében minek evezni?
Mondd, miért?
Mond, kiért?
Hát
Vigyázz,
Hogyan élsz,
Gyorsan elmúlik.
Nem lesz több esély.
*
Lehetnék pára, vagy esőcsepped, de a hópelyhed vagyok,
Magadról lesöpörtél, rám hoztad… jönnek pusztító fagyok.
Amíg Te nekem voltál, az én lelkemben nyár volt.
A szerelem a lelkemben nyári aratás volt.
Tedd,
Amit
Épp kívánsz,
Élj szabadon.
Boldog lehetsz még!
*
Aztán, csak úgy itt hagytál, el is mentél, régen nem vagy már.
Úgy csináltál, mint akinek a szárnya kinőtt, elszálltál.
Végtelen üresség a lelkemben, mi nekem, utánad maradt,
Közben én csak sirattalak, zokogtam, de az idő csak haladt.
Minden nap este, lefekvésem, a szerelmeddel, veled telik,
Reggel meg együtt ébredünk, de nappal bánatban bővelkedik.
Rám,
Figyelj!
Csak egyszer
Mondom neked.
Élj, szeress, míg élsz!
*
Nincs már… de mit ér egyébként is a csók, hogyha nem szeretsz?
Mit ér ölelés, ha elmentél, közelemben nem lehetsz?
Én egyedül álmodok,
Csak utánad vágyódok…
Nem
Bánod
Meg biztos.
Ígérem most.
Szeress mindvégig
Vecsés, 2015. február 2. - Szabadka, 2017. május 4. - Kustra Ferenc József- A verset én írtam, közé az apevákat, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. Az apevák összefoglaló címet kaptak: „Rövid az élet”.
Te nem érzed, amit én érzek, vagy tán' érezhetnék?
Hidegen, velem mindig, egyedül ezt éreztették.
Nem látod te azt, amit én látok az éjszakákban?
Szerelmet vizionálok magamnak, magányomban…
Egy
Esélyt
Kaptunk rég.
Hagytam kárba
Veszni. Harc nélkül.
*
Az én keblem érzése érted állt ki mindig,
És volt, hogy eljutottunk a szerelmes szintig.
A szívem, nem felejt el semmit, mert akkor megfakulna,
És csak vágyamat ölelném magamhoz lélek-vakulva.
Az
Élet
Értékes,
Későn vettük
Észre mennyit ér.
*
Az élet tengerén lehet haladni, nagyon kell evezni!
De szerelmi csalódások tengerében minek evezni?
Mondd, miért?
Mond, kiért?
Hát
Vigyázz,
Hogyan élsz,
Gyorsan elmúlik.
Nem lesz több esély.
*
Lehetnék pára, vagy esőcsepped, de a hópelyhed vagyok,
Magadról lesöpörtél, rám hoztad… jönnek pusztító fagyok.
Amíg Te nekem voltál, az én lelkemben nyár volt.
A szerelem a lelkemben nyári aratás volt.
Tedd,
Amit
Épp kívánsz,
Élj szabadon.
Boldog lehetsz még!
*
Aztán, csak úgy itt hagytál, el is mentél, régen nem vagy már.
Úgy csináltál, mint akinek a szárnya kinőtt, elszálltál.
Végtelen üresség a lelkemben, mi nekem, utánad maradt,
Közben én csak sirattalak, zokogtam, de az idő csak haladt.
Minden nap este, lefekvésem, a szerelmeddel, veled telik,
Reggel meg együtt ébredünk, de nappal bánatban bővelkedik.
Rám,
Figyelj!
Csak egyszer
Mondom neked.
Élj, szeress, míg élsz!
*
Nincs már… de mit ér egyébként is a csók, hogyha nem szeretsz?
Mit ér ölelés, ha elmentél, közelemben nem lehetsz?
Én egyedül álmodok,
Csak utánad vágyódok…
Nem
Bánod
Meg biztos.
Ígérem most.
Szeress mindvégig
Vecsés, 2015. február 2. - Szabadka, 2017. május 4. - Kustra Ferenc József- A verset én írtam, közé az apevákat, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. Az apevák összefoglaló címet kaptak: „Rövid az élet”.
Életem van, de az, saját kriptába van zárva,
Az életem, a sorsom, mind a létem kriptája.
Nem vagyok egyedül, itt vannak az ősök,
Ők a hálótársak, mind, az elment hősök.
A mi kriptánk a mi nagy temetőnk ékköve,
Sokszor elmegy mellettünk, emberek közönye.
Van ősöm, ki már csak hiányos csontváz,
És van, kin még a bőr a csonton mintáz.
Néha esténként kiszállok a nehéz tető alól,
Fehér lepelben keresem a kerítést… valahol.
Főleg a ködben jó, úgysem… nem látok semmit,
A sírok fölött suhanva… nem bántok senkit.
Innen nincs kiút, oly’ nagyon nehéz a fedő,
Várom én, hogy a szabadító egyszer eljő.
Innen más szabadító nem lehet, csak a Teremtő,
De itt a halál az úr, ide nem jár a Teremtő…
Vecsés, 2012. május 21. – Kustra Ferenc
Az életem, a sorsom, mind a létem kriptája.
Nem vagyok egyedül, itt vannak az ősök,
Ők a hálótársak, mind, az elment hősök.
A mi kriptánk a mi nagy temetőnk ékköve,
Sokszor elmegy mellettünk, emberek közönye.
Van ősöm, ki már csak hiányos csontváz,
És van, kin még a bőr a csonton mintáz.
Néha esténként kiszállok a nehéz tető alól,
Fehér lepelben keresem a kerítést… valahol.
Főleg a ködben jó, úgysem… nem látok semmit,
A sírok fölött suhanva… nem bántok senkit.
Innen nincs kiút, oly’ nagyon nehéz a fedő,
Várom én, hogy a szabadító egyszer eljő.
Innen más szabadító nem lehet, csak a Teremtő,
De itt a halál az úr, ide nem jár a Teremtő…
Vecsés, 2012. május 21. – Kustra Ferenc
Elment felettem az idő, annyira, hogy elmúlt az élet,
Életemben én voltam a pech-király… ember így mivé lett?
Elment felettem az idő, annyira, hogy elmúlt az élet.
Magányosan, -toporogva- ácsorgok a létvonatom üres peronján,
A vonatom műhelybe ment, mert jött a nyár és javítani kell ablakán…
Magányosan, -toporogva- ácsorgok a létvonatom üres peronján.
Hol toporogva ácsorgok, hol ácsorogva toporgok,
De az idő megy felettem, majd eltűnik, mint vakondok.
Közben néztem, ahogyan egy csapzott tollú vén lúd az út mentén
Tépdeste a parajt: valahonnan kiszabadult, jól elszökvén.
*
(sedoka)
Nagyon mennék már
Tovább, itt nincs mit várni.
Más tájat kéne látni.
Úgy indulnék már,
Jaj, nagyon unom peront.
Bízok, várnak még újak…
*
(10 szavas)
Vágyom, még zakatoljon vonatom,
Közben nem öl meg az unalom?
Látok egy nagy csapat kóbor kutyát,
Peronomhoz jönnek a nemjóját!
Talán, nem bántanak, az áldóját…
Az életvonatom nem hagyhat itt a pusztai magányban,
Lehet, hogy máshol már várnak rám, zsenge szerelmi ruhában…
Ki tudja, még mit fogok látni még az életvonatomból?
Némi jó, ha rám akaszkodna, kiragadna unalomból.
Most itt nagyon rákattantam, hogy valaki szerelem-ruhában meg én?
Hah! Micsoda párosítás lenne… mit kezdenék vele a sor végén?
Egy életvonaton osztozok én, önmagammal,
Bővítés itt nincs és nem is lesz, lét nem magasztal...
Egy életvonaton osztozok én, önmagammal.
*
(HIAQ)
Ez cudarul cuki
Kilátás, szerelem vagy más…
Rafinált a jövő.
*
Öregek mondták, hogy örüljön az öreg,
Hogy még lyuk van a fenekén és még meleg…
Vecsés, 2018. március 22. – Kustra Ferenc
Életemben én voltam a pech-király… ember így mivé lett?
Elment felettem az idő, annyira, hogy elmúlt az élet.
Magányosan, -toporogva- ácsorgok a létvonatom üres peronján,
A vonatom műhelybe ment, mert jött a nyár és javítani kell ablakán…
Magányosan, -toporogva- ácsorgok a létvonatom üres peronján.
Hol toporogva ácsorgok, hol ácsorogva toporgok,
De az idő megy felettem, majd eltűnik, mint vakondok.
Közben néztem, ahogyan egy csapzott tollú vén lúd az út mentén
Tépdeste a parajt: valahonnan kiszabadult, jól elszökvén.
*
(sedoka)
Nagyon mennék már
Tovább, itt nincs mit várni.
Más tájat kéne látni.
Úgy indulnék már,
Jaj, nagyon unom peront.
Bízok, várnak még újak…
*
(10 szavas)
Vágyom, még zakatoljon vonatom,
Közben nem öl meg az unalom?
Látok egy nagy csapat kóbor kutyát,
Peronomhoz jönnek a nemjóját!
Talán, nem bántanak, az áldóját…
Az életvonatom nem hagyhat itt a pusztai magányban,
Lehet, hogy máshol már várnak rám, zsenge szerelmi ruhában…
Ki tudja, még mit fogok látni még az életvonatomból?
Némi jó, ha rám akaszkodna, kiragadna unalomból.
Most itt nagyon rákattantam, hogy valaki szerelem-ruhában meg én?
Hah! Micsoda párosítás lenne… mit kezdenék vele a sor végén?
Egy életvonaton osztozok én, önmagammal,
Bővítés itt nincs és nem is lesz, lét nem magasztal...
Egy életvonaton osztozok én, önmagammal.
*
(HIAQ)
Ez cudarul cuki
Kilátás, szerelem vagy más…
Rafinált a jövő.
*
Öregek mondták, hogy örüljön az öreg,
Hogy még lyuk van a fenekén és még meleg…
Vecsés, 2018. március 22. – Kustra Ferenc
Hajnalban még derengett, de hozta dühöngő süket csendet…
Az öreg bálnavadász, "kis lukas" ladikkal halászni ment…
Lassan a hajnali napfény rávetődik a tóra,
Új napot nyit ez a kora hajnali, álmos óra…
Fiatalon tengeren élt, bálnára vadászott,
Még most az éjjel is csak a tengerről álmodott.
Hiába, megöregedett, csalódott, érzi hiányt,
Ő már vénember, nem ölelgethet fiatal leányt.
Az éjszakai szél reggelre csendesedett,
Pedig még nemrég nagy hullámokat kergetett.
Éjjel nem volt kapás, nem fogott halakat,
Pedig csalikat bedobott, még oly sokat.
Szemét csak mereszti vízfelszínre és a botjára,
Jók a csalijai, ámde még sincsen… nincs kapása.
Öreg, már egyedül él, kunyhójában senki már nem várja,
Egyedül lesz akkor, amikor eljön érte a halála.
Próbálkozik más csalival, az is eredménytelen,
A vízfelszín is, mint a szeme, bánattól fénytelen.
Ideges már és rángatja a botot, hátha rákap
A hal. Majd, ha vége lesz, őhozzá nem jön el a pap.
Később mikor a nap már oly magasan jár,
Látta vízben, egy méretes hal arra jár,
Nem volt éhes, meg még talán élni akart...
Az öreg meg nem vette észre zivatart.
A nagyon nagy szélrohammal nagy vihar érkezett,
Az öreg ladik nem bírta, jó nagyot vétkezett
És az alján a kis lyuk kitágult, nagyobb méretet vett fel.
Vihar elsüllyesztette az öreg ladikot, őrjöngéssel.
Vihar után a szomszédok mind a parton voltak,
Nézelődve várták öreget, drukkoltak… holtnak.
Ő már elment… többet nem jött haza…
Árva maradt... szegényes kunyhója.
Vecsés, 2014. július 19. – Kustra Ferenc
Az öreg bálnavadász, "kis lukas" ladikkal halászni ment…
Lassan a hajnali napfény rávetődik a tóra,
Új napot nyit ez a kora hajnali, álmos óra…
Fiatalon tengeren élt, bálnára vadászott,
Még most az éjjel is csak a tengerről álmodott.
Hiába, megöregedett, csalódott, érzi hiányt,
Ő már vénember, nem ölelgethet fiatal leányt.
Az éjszakai szél reggelre csendesedett,
Pedig még nemrég nagy hullámokat kergetett.
Éjjel nem volt kapás, nem fogott halakat,
Pedig csalikat bedobott, még oly sokat.
Szemét csak mereszti vízfelszínre és a botjára,
Jók a csalijai, ámde még sincsen… nincs kapása.
Öreg, már egyedül él, kunyhójában senki már nem várja,
Egyedül lesz akkor, amikor eljön érte a halála.
Próbálkozik más csalival, az is eredménytelen,
A vízfelszín is, mint a szeme, bánattól fénytelen.
Ideges már és rángatja a botot, hátha rákap
A hal. Majd, ha vége lesz, őhozzá nem jön el a pap.
Később mikor a nap már oly magasan jár,
Látta vízben, egy méretes hal arra jár,
Nem volt éhes, meg még talán élni akart...
Az öreg meg nem vette észre zivatart.
A nagyon nagy szélrohammal nagy vihar érkezett,
Az öreg ladik nem bírta, jó nagyot vétkezett
És az alján a kis lyuk kitágult, nagyobb méretet vett fel.
Vihar elsüllyesztette az öreg ladikot, őrjöngéssel.
Vihar után a szomszédok mind a parton voltak,
Nézelődve várták öreget, drukkoltak… holtnak.
Ő már elment… többet nem jött haza…
Árva maradt... szegényes kunyhója.
Vecsés, 2014. július 19. – Kustra Ferenc
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1782
A lövészárokban, a terepen, bármikor érhet golyó,
Itt bent a bunkerban, egy akna, biz' nagyon is eltaláló…
Ennek persze van egy nagy veszélye, ami bizony bekövetkezhet,
Ha egy akna telibe talál, akkor a halál meg is érkezett!
Két órás pihenőben vagyok, így éjfélkor, és az után,
Kis vaskályha melegít, jó ez a kinti mínuszok után.
Egyedül vagyok, az őrmesterem elment ellenőrizni,
Hátha segíthet, orosznak ne legyen már... kiket kilőni.
Mitől lesz itt valós az élet, minden jéghideg-csalóka álom,
Fagyban és hóviharban életet én tisztán már sehogy nem látom…
Parancsokat kapok, és mély-hideg hazugságokba burkolózok,
Hazug tábornokok által terjesztett fantáziákba elbukok...
Otthon, nem álltam hadba senkivel, fejtől talpig felfegyverezve,
De itt a törvényeket, az eszem és a lelkem is megértette…
Szerettem én otthon a ködtelen eget, csillaghalmazok renyhe
Fényét, és kisfiúm játékból, lepkéket ment kergetni a rétre!
Egy új kadét némán, a bunkerban port söpör, mit utál és így asztalt is töröl,
Letörli a szálkát, az beleszúr a rongyba, ahogy csinálja, bánatot közöl,
És látom, komótos a munkája, ő itt nem ötöl-hatol, míg kint lövöldözöl…
A kadét nemrégen érkezett, de lőni, kimenni, neki nem lehet,
Mert az egyik keze felkötve, sebesült, átlőtték, most port törölget.
Látom, megfoghatatlan árnyat nem kerget, csak keresi... ha, lényeget.
Még itt-ott porszem gurul, közeli robbanások zaja behallatszik,
Szerettem otthon a padláson a széna illatát, itt nem érződik.
Állkapcsom nem fáj a sok fölösleges beszédtől,
A kadéttal, csak hallgatunk és nézünk egyvégből…
Az jutott eszembe, ha reggel ébresztenél... édes volt álom.
Ha az ébresztéskor, a csókod lenne lecsorgó méz a számon,
Lehet, hogy boldogságban, nem is kéne uralkodni a vágyon?
Itt az első vonalban nem a duma a lényeg, golyót kapsz, ha, lényed nem félted,
Otthon mindig értelmét kerestem mindennek a világban, ott az volt a léted…
Itt a jövő pillanat, lehet, hogy magával hozza a halált, ettől kell félned.
Még ez a két óra pihenő sem biztos, mert aknák jönnek,
Ha, telibe talál, akkor volt-nincs az életednek lőttek!
Ez olyan gyorsan játszódik le, hogy ember észre sem veszi, hogy meghalt,
Nincs idő imára és ez a pici pillanat is, veled együtt halt!
Érezd kedvesem otthon, hogy ott vagyok veled és itt lenni igen fáj,
A szerelmem irántad nem múlik, de itt nincsen piros pipacsos táj…
Kopott álmaim szőnyegét próbálom hóra kitenni,
Kutatgatok magamban, hogy mit nem kéne elfeledni…
Mutat-e utat a sors, hogy ezt itt, hogy lehet túlélni?
Odakint már mindent elborít a sűrű ködpára,
Aki innen kimegy, jobb lesz ha, köpenyt vesz magára…
Odakint a havon, biz' véresen csillog a hideg,
Ember, pár lépés után összefagyva, épp’ csak piheg.
Eszembe jut, mennyire szeretném még én otthon a tanyavekkert hallani,
Mikor reggel, a ganén a kakas, torkaszakadtából kezd kukorítani!
Dühöngő vihar csak rombol a lelkem tengerében,
Nagyon idegesen fekszek, frontnak szűk bunkerében.
Dühöngő hóvihar dúl és langymeleg a bunkerben…
Vecsés, 2017. február 24. – Kustra Ferenc
Itt bent a bunkerban, egy akna, biz' nagyon is eltaláló…
Ennek persze van egy nagy veszélye, ami bizony bekövetkezhet,
Ha egy akna telibe talál, akkor a halál meg is érkezett!
Két órás pihenőben vagyok, így éjfélkor, és az után,
Kis vaskályha melegít, jó ez a kinti mínuszok után.
Egyedül vagyok, az őrmesterem elment ellenőrizni,
Hátha segíthet, orosznak ne legyen már... kiket kilőni.
Mitől lesz itt valós az élet, minden jéghideg-csalóka álom,
Fagyban és hóviharban életet én tisztán már sehogy nem látom…
Parancsokat kapok, és mély-hideg hazugságokba burkolózok,
Hazug tábornokok által terjesztett fantáziákba elbukok...
Otthon, nem álltam hadba senkivel, fejtől talpig felfegyverezve,
De itt a törvényeket, az eszem és a lelkem is megértette…
Szerettem én otthon a ködtelen eget, csillaghalmazok renyhe
Fényét, és kisfiúm játékból, lepkéket ment kergetni a rétre!
Egy új kadét némán, a bunkerban port söpör, mit utál és így asztalt is töröl,
Letörli a szálkát, az beleszúr a rongyba, ahogy csinálja, bánatot közöl,
És látom, komótos a munkája, ő itt nem ötöl-hatol, míg kint lövöldözöl…
A kadét nemrégen érkezett, de lőni, kimenni, neki nem lehet,
Mert az egyik keze felkötve, sebesült, átlőtték, most port törölget.
Látom, megfoghatatlan árnyat nem kerget, csak keresi... ha, lényeget.
Még itt-ott porszem gurul, közeli robbanások zaja behallatszik,
Szerettem otthon a padláson a széna illatát, itt nem érződik.
Állkapcsom nem fáj a sok fölösleges beszédtől,
A kadéttal, csak hallgatunk és nézünk egyvégből…
Az jutott eszembe, ha reggel ébresztenél... édes volt álom.
Ha az ébresztéskor, a csókod lenne lecsorgó méz a számon,
Lehet, hogy boldogságban, nem is kéne uralkodni a vágyon?
Itt az első vonalban nem a duma a lényeg, golyót kapsz, ha, lényed nem félted,
Otthon mindig értelmét kerestem mindennek a világban, ott az volt a léted…
Itt a jövő pillanat, lehet, hogy magával hozza a halált, ettől kell félned.
Még ez a két óra pihenő sem biztos, mert aknák jönnek,
Ha, telibe talál, akkor volt-nincs az életednek lőttek!
Ez olyan gyorsan játszódik le, hogy ember észre sem veszi, hogy meghalt,
Nincs idő imára és ez a pici pillanat is, veled együtt halt!
Érezd kedvesem otthon, hogy ott vagyok veled és itt lenni igen fáj,
A szerelmem irántad nem múlik, de itt nincsen piros pipacsos táj…
Kopott álmaim szőnyegét próbálom hóra kitenni,
Kutatgatok magamban, hogy mit nem kéne elfeledni…
Mutat-e utat a sors, hogy ezt itt, hogy lehet túlélni?
Odakint már mindent elborít a sűrű ködpára,
Aki innen kimegy, jobb lesz ha, köpenyt vesz magára…
Odakint a havon, biz' véresen csillog a hideg,
Ember, pár lépés után összefagyva, épp’ csak piheg.
Eszembe jut, mennyire szeretném még én otthon a tanyavekkert hallani,
Mikor reggel, a ganén a kakas, torkaszakadtából kezd kukorítani!
Dühöngő vihar csak rombol a lelkem tengerében,
Nagyon idegesen fekszek, frontnak szűk bunkerében.
Dühöngő hóvihar dúl és langymeleg a bunkerben…
Vecsés, 2017. február 24. – Kustra Ferenc
