Télikertben
mellettem kiterített vadkan bőre
karma matt tompa már nem éles
levedlett szőrcsomók szanaszéjjel
testéből elillant a kilőtt lélek
így múlik el a világ dicsősége
itt fekszik szánalmasan
kiterítve száraz bőrrel szelíden
tovább már dúvadként sem vadul
kiszolgáltatott prédává lapult
fekszik haszontalan porfogóként
nyiroktalanul

de kint a hajnali nyirok az úr
pókhálókon gyöngysort mintáz
faágakra aggat árnyakat színeket
szemfényvesztő nyár végi intarziát

rejtve van a lopakodó
ősz a haragos zöldben
tölgyfák vigyázzák a határt félkörben
ásító szájként nyílik a búzavirágszirom
s mindent ural a nyirok a nyirok a nyirok

levélálca mögé bújt madarak hangszála
kettémetszve torkukban megalvadt az ének
kerítésoszlopon kereszt
és csurgatott vér festéke
előtte kőtojás benne kőmagzat szorong
csőrével héjat nem repeszt
abortált bezápult élete

a fának támasztott fakó székben
nedves nyitott Ikerkönyv rajta bagoly
helyett mintha maga az ördög volna
fekete kóbor macska ül
alig mozog benne
a teremtőtől kölcsönzött lélek
fázik vedlik csapzott éhes
szőrén az erdő nyála csillog
hidegen a nyirok a nyirok a nyirok

és mint fúvócsőből
kilőtt mérgezett nyílvessző
átfut rajtam egy végzetes gondolat
mi lesz ha nem jön el értem a holnap
ha a halál az életből kilakoltat
s a kuvik torkában megalvadt ének
felenged és kioldódik bennem a méreg
nyálkás hűvös nyirok vesz majd körbe
s mint kőmagzatot kőtojása őriz
feltámadásig feltörhetetlen börtönében
a küszöbön az ördög
kóbor macskája lesz a porkoláb
csörgeti majd kulcscsomóját
börtönfolyosómon cellámtól cellámig
dorombolva botorkál púposan sántán
mímelve kenyéradógazdáját a sátánt
a keresztre vér festéke fröccsen majd
a zaj elmenekül csöndben is csönd lesz
csak a porlepedő ropog majd alattam
finom por lesz rajtam majdan a paplan
s miután kiürül belőlem a nyirok
olyan leszek mint ez a vadkan
fekszem haszontalan porfogóként
pókhálóktól körülvéve nyiroktalanul
kiterített száraz bőrrel
mint akit nem a halál
mint akit az élet ölt meg

Az éjszakák kivéreztetett sziluettjei közt,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
e
sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint
mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden igazi szerelem örök
telhetetlenségét holtponttól holtpontig.

A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos.
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja
az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.

Rekviem egy téglagyárért

Hajnali
lánc ?csattogás
acélkék lórézuhogás
lónyerítés !
A színek alatt
húrral-szeletelt
vályogálmok
kábult folyosói !

Forgóról a csille
nekiszalad a felkelő napnak
s a sín mellé zuhan
nehéz visszatenni

A reggel ólmos,
az arcokon hűvös a harmat

A gépek, fogaskerekek ,
szíjtárcsák
újult erővel zakatolnak,
s ütemükre lassan
bejáródik a kéz, a láb
s megszokja újra
a csillék parancsát

Az ütközők lapossá verik
a szerelmet s az éjszakai álmot

Az égetők szenet
a kemencések forró
salakot köpnek
szívüket már félig
megette a gyár,
másik felükkel feleselnek

Ó,máglyák ! ti acélossá
tüzesedő földpiramisok
a kemencék boltívei alatt
ti mondjátok meg
mennyit érnek az új házak
s az új világ alapjai !

Fémpalló csörren
forró a tégla és a talicskák
súlya alatt
inog a kihordók lába !
testük párállik
s mire este lesz
verítékük sóként
szikesedik a téglák falára

Amikor megláttalak
már elindultunk az őszbe
nap sütött még,
délben világoskék volt
az ég
és este
fénylettek a csillagok
de az utak mellett
már szétfújt levelek
hevertek szerte
mert az akácok és a nyárfák
eldobálták mind
a lombjukat

Csókjaidban mégis
minden méz volt !
az éj egy darabja
leszakadt s nevetett .
Ujjaidban száz sebesült
tigris sikoltott
a levegőnk perzselt,zihált,
remegett
s szemedben lobogó
mélységek énekeltek

Azután
elmentél
és arcomra köveket
gurítottak az árnyak
Menekültem
de megtaláltak
Bárhogy lesz
Mégis, mégis várlak !

Lebontott kontyotok emlékzuhatagába temetkezni
karotok biztonságát
és a csodákat nem feledve
s az alázat mélységeibe hullva
vergődni didergőn,
felsebezve
kikötözve
májusi füvekre, fákra
szeles,
szerelmes
dalokra várva
szótlan siratni titeket
kik fölittátok a szívemet,
s véremben szüntelen dobogva
kísértek majd a sirató
dombra
Ti juj-hangúak , párás-szeműek !
s megszelídültek
akiknek hajában
megőszültek az ujjak elmaradt érintései
és a bánat
Ti, Félelmeimben megváltók s menedékek
ha kivetettek mind a házak
Őrzőim
ha nem vigyázz senki
hogyha össze kell már esni
a kéregetők görnyedt énekével kellene értetek
énekelni !
hogy visszatérjetek !
mert fölittátok a szívemet!
Ti anyáim ! szeretőim ! testvéreim !
örömben , szenvedésben
csupasz kő-vidék
a táj nélkületek
fekete-virágos reménnyel
és nincs senki a kapuk előtt !
s a kerítéseken sem szól ki senki !
az éjszakák bénán függnek a tájon
s perceit az idő csak eldübörgi
tehetetlen
nélkületek csillagom riadtan
verdes tenyeremben
s felnőtt dolgaim között
kirepedezik a fájdalom
Ím így vagyok
kitárt karotok
ölelésére várva
nézzetek !
marad mi volt: a gyermeksírás
s fölötte a halál öntörvényei
keringenek.