Apám barnaságba fojtott szegénységen,
Nevelt hat gyereket, arcán a nap megedzett.
Vert vályogot, tört követ, ásott árkot,
Küzdött az árvíz ellen a feltöltendő gáton.

Temetőben pihen szegénykém teste,
Úgy vártam gyerekként haza minden este.
Ránk hagyta a nyomort, a szegénységet,
Azóta is akadnak nehézségek.

Könnyezek a néma csendben,
Bánatom szívembe rejtem.
Elmúlt az az idő, mint egy álom.
Hogy a fiad lehettem, apám, az Istent áldom.

Fehér hattyúk úsznak álmaim kristálytaván,
A holdvilág fénye járja át fájó dallamán.
Lelkem lángján tiszta élet,
Fekete, fehér, összekuszált képek.

A hajnali fény vörösre festi az ég alját,
Zord, bíbor szél viszi messzire szívem jajszavát.
Megtiporta az idő, szerelmünk kopár sírhant,
A szív megszakadt az ősz titkain.

Tábort vert a szívem lelke a csillagok alatt,
Gyűlölt hideg szél bánt a sátram alatt.
Számunkra idegenként, sikongva zokogunk,
Végtelen időkön magunkra maradtunk.

Himnusz

Hatalmas ősfák dzsungelében
Ősi szellemek sötét szemei bámulnak felénk a feketeségben.
A halottak völgyén sírón zeng az ének,
A nép nélküli földön ránk ébrednek a szellemképek.

Dicső népünk jeltelen sírban fekszenek szótlan,
Búsan kísért a végtelen karavánútban.
Jól tudom, apánk fiai szétszóródtunk a múltban.

Átkozott teremtények vagyunk elátkozva,
Hosszú, végtelen utakon meneteltünk leigázva.
A mi földünkön nem lehet hazánk!
Mély fájdalomtól szenved az ősanyánk,
A holt törzsem jelét viseljük szívünkben.

A világunk minden, csak nem becsületes,
Tudom, a népünk koholmány történelmén rettenetes.
Örökké él népünk, bár nem lesz béke a halálunk,
Átvezet a túlvilágra, a sírunk ki van ásva.

Hatalmas ősfák dzsungelében
Lelkünk ott lebeg békétlenségben,
Könnyeink áradó sors végzetében.

Tarnazsadány, Hidegvég. Roma nap alkalmára.

Szívet cserélük a hűség jelén.
Földi mennyország adja - e reményt.
Bérctetőn rózsák illata száll,
Tavaszi nőnapon a szív kalapál.

Repül az idő, szárnya felszáll,
Ámornak nyila szíven talál.
A múló időkön reménykedik a szív,

Boldog, békés nőnapot kívánok minden nőnek.
Vörös rózsák tengerén szerelemre hív.

Nélkületek, hidd el, nincsen értelem,
Bíborezüst vérén a szívünk remeg.
Elmúlt időkön elszállt a nyár,
Virággal a kézben ébredő vágy.

A csend

Hideg hószavaid
Szerelmünk deres hóviharán,
Mint havas földek januárban,
Úgy hatnak rám.

Jeges szél üvölt a tájban,
Hordja ránk a hideg havát!
Hófehér tisztaságban
Hallgatjuk a szél ordító viadalát.

Hideg jégcseppkönnyeinken
Könnyed dércsillogás.
Megvénült, vézna csontunkon
Ott lebeg a fehér halál.

Heves megye, Tarnazsadány- Hidegvég