Idő 
Értékelés 
Értékelés Egyszerű, hétköznapi, viharos gondolatok…
Mint egy szétlőtt makadámút az életutam,
És már régen rájöttem, ez csak előfutam...
Ó!
Csodák
Csodája,
Minden ragyog
A kék ég és Föld.
*
Életfronton sincs lehetőség, hogy állandóan múlassunk...
A nagy és figyelmetlen örömbe, könnyen belehalhatunk!
Mily
Kellem,
Tavasz van.
Szívben ébred
Bűbájos érzés.
*
Villámok erősszakosan ölelik az erdőt,
Tovább fenyegeti a gaz reszketőt, remegőt!
Te,
Drága!
Fényedben
Úszik lelkem,
Jó, hogy velem vagy.
*
Hajjaj,
Nagy itt a baj!
Anyám otthon, csendben vár, biztosan nem örül,
A hülyeségeimbe lassan beleőrül...
Mily
Csodás!
Hevesen
Ver, kalapál
Szívem, keblemben.
*
Kukoricásban
Dagonyáz a vaddisznó!
Csak szárazság van...
Fitt,
Derűs
Életem.
Szívem zenél,
Lelkem zsong veled.
*
Játszótéren, juj, kemény a beton.
Szülő az, ki tanulságot levon!
Most
Szemem
Mosolytól
Csillog, villog.
Ugye itt maradsz?
*
Csendben ültem fönn az eperfán,
A kék-madár meg csak meredt rám.
Hívtam őt, de a szárnyával megcsapott
Lóra kapott és oly' gyorsan ott hagyott...
Jó
Nekem
Így veled,
Ha menned kell,
Csak ne örökre.
*
Voltam én katona is, békében, nem voltam fronton,
Pedig, lehet, hogy nem volna gondom, semmilyen fronton...
Térj
Néha
Be hozzám,
Én várok rád.
Ó, te! Boldogság...
*
Szép lelkem elsőre beköltözött egy romvárba,
Így talán mehetett volna akár mozdonygyárba.
Már tudom, a váram egy szétnyilazott roncstelep,
Szó szerint semmi nincs, így lehet enyém... címszerep.
Nem kell ajtót zárni, a fő-falak is kupacban,
Ezt éljem, ha tudom… remek, végzetes gubancban.
Vecsés, 2018. február 25. – Szabadka, 2018. február 27. – Kustra Ferenc- A verset én írtam, az apeva csokrot, szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. A csokor címe:”Érte élni érdemes”.
Mint egy szétlőtt makadámút az életutam,
És már régen rájöttem, ez csak előfutam...
Ó!
Csodák
Csodája,
Minden ragyog
A kék ég és Föld.
*
Életfronton sincs lehetőség, hogy állandóan múlassunk...
A nagy és figyelmetlen örömbe, könnyen belehalhatunk!
Mily
Kellem,
Tavasz van.
Szívben ébred
Bűbájos érzés.
*
Villámok erősszakosan ölelik az erdőt,
Tovább fenyegeti a gaz reszketőt, remegőt!
Te,
Drága!
Fényedben
Úszik lelkem,
Jó, hogy velem vagy.
*
Hajjaj,
Nagy itt a baj!
Anyám otthon, csendben vár, biztosan nem örül,
A hülyeségeimbe lassan beleőrül...
Mily
Csodás!
Hevesen
Ver, kalapál
Szívem, keblemben.
*
Kukoricásban
Dagonyáz a vaddisznó!
Csak szárazság van...
Fitt,
Derűs
Életem.
Szívem zenél,
Lelkem zsong veled.
*
Játszótéren, juj, kemény a beton.
Szülő az, ki tanulságot levon!
Most
Szemem
Mosolytól
Csillog, villog.
Ugye itt maradsz?
*
Csendben ültem fönn az eperfán,
A kék-madár meg csak meredt rám.
Hívtam őt, de a szárnyával megcsapott
Lóra kapott és oly' gyorsan ott hagyott...
Jó
Nekem
Így veled,
Ha menned kell,
Csak ne örökre.
*
Voltam én katona is, békében, nem voltam fronton,
Pedig, lehet, hogy nem volna gondom, semmilyen fronton...
Térj
Néha
Be hozzám,
Én várok rád.
Ó, te! Boldogság...
*
Szép lelkem elsőre beköltözött egy romvárba,
Így talán mehetett volna akár mozdonygyárba.
Már tudom, a váram egy szétnyilazott roncstelep,
Szó szerint semmi nincs, így lehet enyém... címszerep.
Nem kell ajtót zárni, a fő-falak is kupacban,
Ezt éljem, ha tudom… remek, végzetes gubancban.
Vecsés, 2018. február 25. – Szabadka, 2018. február 27. – Kustra Ferenc- A verset én írtam, az apeva csokrot, szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. A csokor címe:”Érte élni érdemes”.
Ahogy sétálva lassan beértem erdőbe, a szépség, szinte megdermesztett!
Ahogy körülnéztem, ugyanazt láttam, mint tavaly. Meglepetés lebegtetett!
Ahogy fölnéztem, a tavaszi lombkoronát erdő hordta! Gyönyörködtetett!
A nap is sütött már, tavasziasan erősen, kezdett jól melegíteni,
De, az erdő lombjaik között, csapdába esett… nem lehetett segíteni!
Itt buzgón dúlt kora-nappali estve, mit nem lehetett kivilágítani.
Hogy a szépség eme mesés csendjét kiélvezzem,
Egy picike füves dombra ültem, majd eldőltem.
Ezt felemésztő buzgalommal, szundikálássá fejlesztettem.
Jólesett, tán' még horkantottam is, így semmire nem figyeltem!
(3 soros-zárttükrös csokor)
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem,
Aztán már csak azt éreztem, hogy lélekben éltem…
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem.
*
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól,
De rosszul esett, nagyon is féltem a sok villámlástól…
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól.
*
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
Nem voltam messze, a fa kigyulladt, gyorsan lángra kapott…
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
*
Nyakam közé kaptam a lábam, hogy futásnak induljak,
De, azonnal fának mentem, jaj, miként, hogy szabaduljak?
Kábán néztem, megjött több villám, közöttük a testvére is,
Ugyanoda csapott le, közelembe… Szabadulnék, hogy is?
A tűz átterjed a szomszédos fákra, gyorsan, nagyon égtek,
De eső nem jött… elmosta volna, tűzet! Ez kéne néktek!
A veszetten viharos szél, letört egy nagy ágat,
A kegyetlen vihar, fejemre sodorta ágat...
Mikor leütött az ág, megjött egy villám a másik irányból,
Lecsapott, fa már égett is, én meg hogy jutok ki válságból?
Rettenetes volt a hangja,
Éreztem kábaságomba…
Döbbenetesen észleltem, jól-nagyon belerondítottam gatyámba,
És akkor ért oda –éppen- az erdőkerülő végre- valahára…
Talán a bajba került turisták mentsvára?
Látta, hogy támolygok, biz' segít nemsokára?
(3 soros-zárttükrös)
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz,
Mire felébredtem és visszatértem létembe... meleg naphoz…
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz.
Hmm… most jövök rá, mennyire -igen gyorsan- elnyomott buzgóság,
Viszont jó, hogy felkeltettem, rossz álmom volt, jó nagy marhaság.
Volt valami villámlás, dörgő vihar… ez mind, hagymázasság?
Körbeforogtam, mindenfelé szép nyári volt az idő,
De órám nincs, csak éreztem letelt a pihenő idő!
Tudtam, hogy ma kellett erre járnom… kiránduló idő!
Vecsés, 2021. február 3. – Kustra Ferenc József
Ahogy körülnéztem, ugyanazt láttam, mint tavaly. Meglepetés lebegtetett!
Ahogy fölnéztem, a tavaszi lombkoronát erdő hordta! Gyönyörködtetett!
A nap is sütött már, tavasziasan erősen, kezdett jól melegíteni,
De, az erdő lombjaik között, csapdába esett… nem lehetett segíteni!
Itt buzgón dúlt kora-nappali estve, mit nem lehetett kivilágítani.
Hogy a szépség eme mesés csendjét kiélvezzem,
Egy picike füves dombra ültem, majd eldőltem.
Ezt felemésztő buzgalommal, szundikálássá fejlesztettem.
Jólesett, tán' még horkantottam is, így semmire nem figyeltem!
(3 soros-zárttükrös csokor)
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem,
Aztán már csak azt éreztem, hogy lélekben éltem…
Bizony, egy kicsit, pihenésként a fűbe dőltem.
*
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól,
De rosszul esett, nagyon is féltem a sok villámlástól…
A rám törő vihart nem láttam meg a fakoronáktól.
*
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
Nem voltam messze, a fa kigyulladt, gyorsan lángra kapott…
Egy rettenetesen mogorva és zord villám lecsapott,
*
Nyakam közé kaptam a lábam, hogy futásnak induljak,
De, azonnal fának mentem, jaj, miként, hogy szabaduljak?
Kábán néztem, megjött több villám, közöttük a testvére is,
Ugyanoda csapott le, közelembe… Szabadulnék, hogy is?
A tűz átterjed a szomszédos fákra, gyorsan, nagyon égtek,
De eső nem jött… elmosta volna, tűzet! Ez kéne néktek!
A veszetten viharos szél, letört egy nagy ágat,
A kegyetlen vihar, fejemre sodorta ágat...
Mikor leütött az ág, megjött egy villám a másik irányból,
Lecsapott, fa már égett is, én meg hogy jutok ki válságból?
Rettenetes volt a hangja,
Éreztem kábaságomba…
Döbbenetesen észleltem, jól-nagyon belerondítottam gatyámba,
És akkor ért oda –éppen- az erdőkerülő végre- valahára…
Talán a bajba került turisták mentsvára?
Látta, hogy támolygok, biz' segít nemsokára?
(3 soros-zárttükrös)
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz,
Mire felébredtem és visszatértem létembe... meleg naphoz…
Karjaimnál fogva erősen megrázott, hogy térjek magamhoz.
Hmm… most jövök rá, mennyire -igen gyorsan- elnyomott buzgóság,
Viszont jó, hogy felkeltettem, rossz álmom volt, jó nagy marhaság.
Volt valami villámlás, dörgő vihar… ez mind, hagymázasság?
Körbeforogtam, mindenfelé szép nyári volt az idő,
De órám nincs, csak éreztem letelt a pihenő idő!
Tudtam, hogy ma kellett erre járnom… kiránduló idő!
Vecsés, 2021. február 3. – Kustra Ferenc József
Őseim szavával beszélek.
azok a szívós harcosok kiknek otthona
Az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték mint a vonalakat
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
Sőt, még az ők ősei szavával is beszélek,
kik Atlantiszt uralták, és kik részesei
e ókori és sejtett regének.
Nem ismerek más istent mint szívemet,
azt az élő, lüktető hús-harangot.
Szemeim ős hiteknek tág ablaka,
És a fejemben a nap fénylik,
mert önmagamnak vagyok a hajnala.
Ragadjátok el testem és máglyán égessétek el,
Az én lelkem a csillagok között bolyong,
és örök fényük toromnál tüzel.
A jövő gyermeke vagyok, saját
holnapom ígérete, attól elnézve hogy
Atlantisz és Ázsia a véremben folyik.
Egy ezer álom és épp annyi éjszaka
most mint egy árvíz összeesküdik,
és mint egy egyedüli hosszas hang,
fenyeget torkomból kitörni,
hogy elmossa egy ezer év törmelékét,
és bármi mást mit ideje eltörölni.
De uralkodok önmagamon,
és erőmet fegyelmezem,
mert a földhöz vagyok kötve
és nagyon is csak ember vagyok.
Arra a nagy összeolvadásra várok
amikor az emberi és isteni végül együtt ragyog.
azok a szívós harcosok kiknek otthona
Az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték mint a vonalakat
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
Sőt, még az ők ősei szavával is beszélek,
kik Atlantiszt uralták, és kik részesei
e ókori és sejtett regének.
Nem ismerek más istent mint szívemet,
azt az élő, lüktető hús-harangot.
Szemeim ős hiteknek tág ablaka,
És a fejemben a nap fénylik,
mert önmagamnak vagyok a hajnala.
Ragadjátok el testem és máglyán égessétek el,
Az én lelkem a csillagok között bolyong,
és örök fényük toromnál tüzel.
A jövő gyermeke vagyok, saját
holnapom ígérete, attól elnézve hogy
Atlantisz és Ázsia a véremben folyik.
Egy ezer álom és épp annyi éjszaka
most mint egy árvíz összeesküdik,
és mint egy egyedüli hosszas hang,
fenyeget torkomból kitörni,
hogy elmossa egy ezer év törmelékét,
és bármi mást mit ideje eltörölni.
De uralkodok önmagamon,
és erőmet fegyelmezem,
mert a földhöz vagyok kötve
és nagyon is csak ember vagyok.
Arra a nagy összeolvadásra várok
amikor az emberi és isteni végül együtt ragyog.
Működésképtelen család voltunk.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.
Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.
Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.
A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.
Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.
- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.
Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.
Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.
Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.
Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.
A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.
Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.
- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.
Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.
Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.
Csigalány szerelmes lett egy hím csigába.
Apja szerint a csigák legvacakabbikába.
Hisz, még háza sincs, és pőre is szegény.
Miféle rongyos egy, szegény legény.
Hiszen így szép, így szeretem.
Pőrén főképp tetszik nekem.
Bár csigafiún nem volt ház.
Megtörtént hát a csiganász.
Hát ez meg mi a csoda?
Minő férfidominancia.
Az apóst kitörte a frász.
Egy kiscsiga hátán sem volt ház.
No, de megbékélt az öreg csiga.
Hisz ott volt száz szép kis unoka.
Való igaz, hogy nem volt házuk,
de nem is dől majd soha rájuk.
Apja szerint a csigák legvacakabbikába.
Hisz, még háza sincs, és pőre is szegény.
Miféle rongyos egy, szegény legény.
Hiszen így szép, így szeretem.
Pőrén főképp tetszik nekem.
Bár csigafiún nem volt ház.
Megtörtént hát a csiganász.
Hát ez meg mi a csoda?
Minő férfidominancia.
Az apóst kitörte a frász.
Egy kiscsiga hátán sem volt ház.
No, de megbékélt az öreg csiga.
Hisz ott volt száz szép kis unoka.
Való igaz, hogy nem volt házuk,
de nem is dől majd soha rájuk.
