A poéta…

Érzem, ahogy sötétedik, a fény-sötét, féltőn ölel át,
Egyesít az ég és föld között a nagy semmiség terén át.
Elmegy a napfény, messzi útra indul,
Terjed a sötét és vakon kivirul.

Az éjszaka dalára mindig figyeltem,
Ma is olyan, mint… feszített húr a lelkem.
Estefelé az asztalnál írnak a Poéták,
Alkotnak, jókat, nekik nem gond, gyűlnek a strófák.

A fény lassan láthatatlan lesz, de a maradék,
Még lilás-vörösben játszik… csak álom-szakadék.
A Poéta, hogy lásson, gyújt, legalább két gyertyát,
Lúdtolla hegyét megvágja... keresi fortélyát.

A gyertya fénye keveredik, a legutolsó napsugárral,
Ami beóvatlankodott a szobába, és eltűnik mával.
A Poéta a lúdtollát tentába mártja, gondolatát
Bőszen papírra veti, novellát, lírát és aforizmát.

A Poéta a saját gondolatai között lépked,
Magányosan csak álmodik, gondolatokat letépked.
A gyertya lángja táncolja a naplementét,
Ő meg nézi, közben lélekből írja versét…

Vecsés, 2012. november 1. – Kustra Ferenc József

Furcsa tél van, és jég borít mindent,
jég takarja a cserepet,
átlátszó, fénylő jégtakarót sző
minden kis útra a hideg.

Mennék hozzád, de úgy csúszik minden,
s járható utat nem lelek,
síkos jégpáncél borít be mindent,
s elindulni már nem merek.

Rád gondolok. Szeretsz e engem?
S ont e rám szíved meleget?
Vagy kihűltél, s ugyanoly vastag
jég borítja a szívedet

mint itt, ahol jégcsapok lógnak
furcsa fényben az ereszen,
mint az átlátszó üvegdíszek,
amelyek oly törékenyek?

Látlak e még? És szerelmes szívem
felolvasztja a szívedet?
Vagy olyan már benned minden érzés,
mint a téli szél hidege?

Elmúlt az ünnep, de nekem mégis
épp olyanok a reggelek,
mint amikor a fenyőfaizzó
halvány fényében ébredek.


Ugyanúgy fúj a téli szél is,
s látom az ablaküvegen
áttetsző fehér jégvirágok
milyen szép függönyt képzenek.


Úgy fázom. Mégis elvarázsol,
pedig érzem, hogy reszketek,
s mégis: e hűvös fehérségben
szinte érzem, hogy elveszek.


Valami bűvös fehérség vonz,
amely oly tiszta, mint a hó,
melytől szinte könnyül a lélek,
s újra érzem, hogy élni jó.

Tudom: az élet kemény olykor,
s talán túl sokat szenvedünk,
de az erő, mely lelkünkből jön,
legyőzi, s erőt ad nekünk.


Hiszen épp attól ember az ember,
hogy százszor, ezerszer talpra áll,
mindig így volt. És mindig így lesz,
amíg csak világ a világ!

Mit irhatnék én a nagy világnak,
szépet, jót, hisz én is tévedek,
s van úgy, mikor jót tennék, de mégis,
valahogyan mindent elcseszek.

"Csak vidáman!" Így hangzik a fáma,
s jókedvem is néha szertelen,
mikor a már kukacos almában
lelek néhol egy kis ép helyet.

Öreg vagyok. S bohócnak már gyáva,
parlamentben nekem nincs helyem,
pedig néha paraszti ész jobban
átlátja a szörnyű tényeket.

Elmennék az "Uraknak" szakácsnak,
hogy érezzék, milyen is lehet
far- hátból is olyan jókat enni,
osztriga és kaviár helyett.

S ha mit írtam ügyvédeik látják,
lehet végre úrinő leszek,
nyitják- csukják előttem az ajtót,
s csíkosban is divatos leszek.

Ha nem volna gyermekem, milyen más lenne,
lehetett volna könnyebb életem,
de oly üres lenne, nélkülük minden,
s nem tudnám, mi az
igaz szeretet.

Nem tudnám mi az, őrizni, védni,
s aggódni azért, hogy röpke életem
ne szálljon úgy el, hogy ne lássam őket
boldognak, mikor végleg elmegyek.

Nem tudnám milyen boldogság néha,
mikor szerető karjuk átölel,
s nem láthatnám a kisunokáim
mosolyát,
melytől szívem megremeg.

Annyi szép vár ránk ezen a földön,
kinek több jut és kinek kevesebb,
de a legszentebb emberi érzés hozzájuk fűz, és általuk jön el.

Rossz idők járnak. Gonosz az élet,
de addig, ameddig itt vannak nekem,
nincs nálam boldogabb ezen a földön,
akkor sem, ha már nincsenek velem.

Elég egy hang, és az sem baj nékem,
ha néha - néha a telefon recseg,
csak érezzem azt a hangjukat hallva,
hogy boldogok, s szívem öröm tölti el.

Mit ér a sok pénz? S halomnyi kincs, hisz nem viszi magával oda senkisem,
ahol hideg föld, s mély álom vár ránk,
hisz ott mindenki egyformán pihen.

Csak az akáclomb suttog még néha, s talán a tücsök itt - ott ciripel,
de odalent, abban az árnyék világban
nem hallunk hangot, s nincsen felelet.

Néha egyetlen perc csak az élet,
és ha megcsap a hideg tél szele,
boldogan megyek, s ha van ott még élet,
ott is ugyanily forrón szeretek.