Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.

Szállani, szállani, szállani egyre,
Új, új Vizekre, nagy szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.

Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.

Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.

Megszivlelésül.

Ne legyetek olyan büszkék
Ti szép kerti virágok!
A mezei kis virágot
Ti még meg se látjátok!? . . .

Dús szirmotok ám csodálom,
Elismerem a szépet;
Mit ápolás himzett rátok,
Nem csupán a természet.

Őseitek ámbár régen
Kinn a pusztán születtek
S dolgos kezek melegágyba
Onnan hoztak titeket.

És megóvnak hideg ellen,
Enyhe sátrak lágy ölén
S korlát között szórja rátok
Sugarát a verőfény.

Hiába hát büzskeségtek,
Ti szép kerti virágok;
Gondozó lágy kezek nélkül
Ti parlagon volnátok . . .

De mi álljuk a rút időt,
Ha tör zúgva ellenünk;
Szembe nézünk,, s vihar után
Ragyog a nap felettünk . . .

Régen, nagyon régen bucsuztam el tőle,
Azóta még hirt se hallottam felőle.
Haj pedig beh sokat gondoltam reája,
Amióta megkezdődött életemnek
A kálváriája . . .

Sok-sok idő tünt le azóta mögöttem,
És ime, mit látok! - való ez, vagy álom? . . .
Az iskolánk, melybe egykor jártam én,
Csak romjait látom . . .

Fölmegyek, megállok a romok tetején,
Ahol egykor mi voltunk itt ezek helyén:
Én és társaim - itt voltak a padok,
Itt ültünk mi együtt, ahol ma már itten
Csak én magam vagyok . . .

A leányok padja itt volt átellenben,
Az ablakok mellett a fiukkal szemben;
S az ablakon által ki-ki nézegettünk
Az erdőre, rétre, hol tanulás után
Játszadozva mentünk.

Rég volt, hogy mi együtt játszadoztunk itten,
Azóta már nagyon megváltozott minden;
Itt e romok körül, régi tölgyek, nyárfák,
Kiirtva mind és helyüket már ujak,
Fiatalok állják . . .

S amott, ahol egykor halastó volt régen,
Magas füzek állnak ott az erdőszélen;
S a Szentjános-szobor a nagy változással,
Az is eltünt onnan, nem törődtek vele
Nem pótolták mással.

De én e romokat még el nem hagyhatom,
Jó tanítóm szavát vélem, hogy hallgatom;
Gyermekeim tanuljatok! - szólott eképp,
Amit itt tanultok, kinn az életben majd
Hasznát veszitek még . . .

Szólt és rámutatott egy könyvnek lapjára,
Ez vezet bennünket, a betü fáklyája! . . .
S e világnál én is elmondhatom bátran,
Sok küzdelmek, gáncsok között a helyemet
Mindenkor megálltam.

De még itt nem végződik az én életem,
Száguld a jövőbe, tova képzeletem;
S látom, miként halad ott egy uj nemzedék,
Ahol már a régi, ledült iskolának
Uj állja a helyét . . .

Távol zsivaj hullámverése ért
A rónaságon, sikon, partokat.
Csak hallgatom, remegve hallgatom
A zürzavaros tompa hangokat.
Vihar lesz ebből! Bárki mit beszél!
Hiába fojtják vérbe itt vagy ott,
Egy láva-tenger kell, hogy forrjon itt,
Ahonnan egyszer lángja felcsapott.

Nem lett a föld szegényebb, koldusabb,
De napról-napra koldusabb a szív,
Kifosztja az a néma küzdelem,
Mit ember ellen ember karja vív
S a hangtalan tusában nem ragyog
Fejünk felett az eszmék csillaga,
Elég hős az, ki élni, élni tud
Benned, kenyérharcz szörnyü százada!

A föld örökkön ifju méhiből
Uj életösztön árad szerteszét,
A buta paraszt öntudatra jut
S ökölbe fogja kérges vaskezét.
Az lesz ütés, mit az mér majd reád
Önámitásban tévelygő világ,
Ha csontos ökle egyszer csontot ér,
Örökre siri éj szakad reád!

De éjszakád homályán átragyog
Az uj világ derengő hajnala,
Mert uj világot alkot sirodon
Az üdvözítő lágy, szelid szava.
Ha romba dölt egy roskatag világ,
Egy üdvözítő mindig földre jött
S a zürös éjben az uj hit napja kelt
És uj világ dult a romok fölött!

Sétáló, nyüzsgő utcza néptömegbe'
Egy ifjú pár megy - furcsa öltözetbe;
Falusi legény, falusi leány,
Egynek se kél egy szó sem ajakán;
Kéz-kézbe fogva meg-megállanak,
Mig kavarog a nyüzsgő áradat.

A lányka haja majd leér a földre,
A vége piros pántlikába kötve.
Széles szoknyája sokszor útba van,
Igazgatja is mindig - hasztalan!
Büszkén tekintget a legény körül,
Csakugy ragyog az arcza - ugy örül.

Hogy egy virágos bolt elébe érnek,
A lány szeme a kirakatra téved.
Odahúzódik, nézi csendesen;
Milyen virágok, - édes istenem!
Milyen szép rózsák! Száz is van talán!
S könnyü sóhaj kél csókos ajakán.

Nézi a legény, aztán félreállva
Pénzt vesz elő és csendesen számlálja;
Szeretőjére pajkosan kacsint:
Hát kellene-é egy szál rozmaring?
Gyere be vélem, válaszsz majd veszek:
Egy rozmaringszál illenék neked!

Sa amint belemennek, feszesen megállva
Néz a legény a piruló leányra,
Mosolygó nőkre s illedelmesen
Egy rozmaringszálat kér csendesen.
'A mátkám' - szól és nagy zavarba jő,
Hogy mosolyog rá egy-két úri nő.

Az egyik igy szól: Nem tartunk! Minek?
A rozmaring itt nem kell senkinek!
- Nem szép virág! A másik igy felel
- A nagy városban rózsa, szegfű kell! . .
. . . Az ifju pár zavartan elsiet;
A rozmaring itt nem kell senkinek! . . .

S hogy elvegyülnek ujra a tomegben,
Szomoruan haladnak mindaketten,
De a zsivaj közt lelkük ott mulat
Egy egyszerű fehér falu alatt,
Hol napsugaras kertben valahol
Most rozmaring nyit és madár dalol . . .