Idő 
Értékelés 
Értékelés Hétköznapi pszichológia
(6 sorosban)
A közmondás is jelentős az egyéni és közidentitás képzésében,
Ugyanis, erre is szükség van az útkeresés, haladás szükségében.
A közmondás közösséget formáló, sőt teljes nyelvi kifejezésében
Ugyan azt
A tudást, ismeretanyagot adja tovább, őrzi nyelvet egészében.
Emberi evolúció, a tudat, a psziché jelensége lényegében.
***
Több ezer éves, írott szövegekben is vannak közmondások,
Amiket szinte mi is jól ismerünk és nem ellentmondások.
Görög és a római kultúrákban is volt már olyan megfigyelés, mint manapság
És az akkor szerzők is tudták, hogy ezeket megörökíteni egy nagy mulatság.
Vannak ó-régi közmondások, amiket még mi is megértünk
És vannak olyanok, amiket alig, már más lett az életünk.
Van csoport, amiben emberi tulajdonság vagy jelenség, mit leírtak
És ez bizonyítása, hogy az emberi lelkek régóta azonosak.
Másik csoport, ami tevékenységhez, foglalkozáshoz kapcsolódó,
Sőt, életmódhoz is, de ma már ezeket értékelni: múltba látó...
(3 soros-zárttükrös)
A társadalom és kultúra változik, ez teheti ezeket régmúlttá,
Mert az üzenetük a mai léten, már nem tehető kompatibilissá...
A társadalom és kultúra változik, ez teheti ezeket régmúlttá.
*
(Bokorrímes)
A pozitív pszichológiát követők, sok közmondást elutasítanak,
Mert ők nem értik: azzal, hogy az hátrányos voltú, így vitát nyitnak a múltnak.
Ők az új hullámosok, akik rossz értelmezői a réginek, a múltnak...
*
(Senrjú)
Micsoda nagy dőreség,
Összevetni évezredeket.
Kultúra őrző.
*
(Septolet)
Kritikai észrevételek,
Érkezettek,
Múltkor készletek...
Közösséghez tartozás,
Összetartozás.
Nyelvi-kulturális identitásunk
Teszi érthetővé, amit mondunk.
*
(Senrjon csokor)
Közösséghez tartozás
Élménye, nagy biztonságot ad.
Szorongást csökkent.
A biztonság szükséges,
Öntudatlanul ragaszkodunk.
Érzelmi kötés.
Közmondás üzenete...
Elvetés, elfogadás morál.
Ragaszkodásunk.
*
(3 soros-zárttükrös)
A közmondásokkal deklaráljuk, hogy mely nyelvi-kulturális közösséghez tartozunk,
Ami fontos, mert kifejezi egész pontosan, hogy mely -saját- közösséghez tartozunk...
A közmondásokkal deklaráljuk, hogy mely nyelvi-kulturális közösséghez tartozunk.
Vecsés, 2021. július 12. – Kustra Ferenc József -íródott: 6 sorosban és alloiostrofikus versformában.
(6 sorosban)
A közmondás is jelentős az egyéni és közidentitás képzésében,
Ugyanis, erre is szükség van az útkeresés, haladás szükségében.
A közmondás közösséget formáló, sőt teljes nyelvi kifejezésében
Ugyan azt
A tudást, ismeretanyagot adja tovább, őrzi nyelvet egészében.
Emberi evolúció, a tudat, a psziché jelensége lényegében.
***
Több ezer éves, írott szövegekben is vannak közmondások,
Amiket szinte mi is jól ismerünk és nem ellentmondások.
Görög és a római kultúrákban is volt már olyan megfigyelés, mint manapság
És az akkor szerzők is tudták, hogy ezeket megörökíteni egy nagy mulatság.
Vannak ó-régi közmondások, amiket még mi is megértünk
És vannak olyanok, amiket alig, már más lett az életünk.
Van csoport, amiben emberi tulajdonság vagy jelenség, mit leírtak
És ez bizonyítása, hogy az emberi lelkek régóta azonosak.
Másik csoport, ami tevékenységhez, foglalkozáshoz kapcsolódó,
Sőt, életmódhoz is, de ma már ezeket értékelni: múltba látó...
(3 soros-zárttükrös)
A társadalom és kultúra változik, ez teheti ezeket régmúlttá,
Mert az üzenetük a mai léten, már nem tehető kompatibilissá...
A társadalom és kultúra változik, ez teheti ezeket régmúlttá.
*
(Bokorrímes)
A pozitív pszichológiát követők, sok közmondást elutasítanak,
Mert ők nem értik: azzal, hogy az hátrányos voltú, így vitát nyitnak a múltnak.
Ők az új hullámosok, akik rossz értelmezői a réginek, a múltnak...
*
(Senrjú)
Micsoda nagy dőreség,
Összevetni évezredeket.
Kultúra őrző.
*
(Septolet)
Kritikai észrevételek,
Érkezettek,
Múltkor készletek...
Közösséghez tartozás,
Összetartozás.
Nyelvi-kulturális identitásunk
Teszi érthetővé, amit mondunk.
*
(Senrjon csokor)
Közösséghez tartozás
Élménye, nagy biztonságot ad.
Szorongást csökkent.
A biztonság szükséges,
Öntudatlanul ragaszkodunk.
Érzelmi kötés.
Közmondás üzenete...
Elvetés, elfogadás morál.
Ragaszkodásunk.
*
(3 soros-zárttükrös)
A közmondásokkal deklaráljuk, hogy mely nyelvi-kulturális közösséghez tartozunk,
Ami fontos, mert kifejezi egész pontosan, hogy mely -saját- közösséghez tartozunk...
A közmondásokkal deklaráljuk, hogy mely nyelvi-kulturális közösséghez tartozunk.
Vecsés, 2021. július 12. – Kustra Ferenc József -íródott: 6 sorosban és alloiostrofikus versformában.
1943. január 12. –e 9 órakor… TÁMADÁS!
Figyelő tekintetek, fárad arcok, guvadt szemek,
A túloldalon távcsövekben, minket úgy figyelnek!
Lehet, hogy már elvesztünk, halál, valahol köztetek…
A jeges hajnalok köd-gomolyában reszket még a reggel,
Te meg csak ülsz hókupacon és bambulsz, sehová... merengel.
De ha meghallod az első aknarobbanást… fel derengel.
*
(Senrjú)
Lomb nélküli fák,
Dermesztőn hideg kórók!
Gondolat fagyott.
*
Kopasz ágakon,
Hóréteg is csak gubbaszt.
Jéghideg lélek.
*
Nézem ezt a szépséges hómezőt, nekem ez a táj mit jelent?
Semmit! Nincs itt otthon, nincs itt család, nincsen jó meleg szeretet.
Még az éj palástja sem takarja előlünk a halálos rettegést,
Nagyon nem lehet megszokni az elmúlást, itt a napi több temetést…
Időm van, hosszasan gondolkozok, nem titkolom a saját hibákat,
Megbocsájtásért, túlélésért, fagyott ajakkal dünnyögők imákat.
*
Szemek csillognak,
Nem örömtől… hidegtől.
Front, jégbefagyott.
*
Ezen a vidéken, rettenetesen hideg zord a tél,
Szinte mindig vihar tombol, tép minket a viharos szél,
A katona nyári egyenruhában jót nem is remél…
*
Szánkó, erre jár,
Ebéd, jeges szalonna!
Kés is kicsorbul.
*
Sorsok istrángját,
Egy közös kéz rángatja.
Ellen, beleszól.
*
A honvéd harminchét mínuszban áll a vártán,
A még meg nem fagyott gondolat, hazaszáll tán’…
Olyan itt mint, amikor otthon barátokkal huszonegyeztünk.
Lapot kellett kérni, de lehet, hogy célon, nagyon is túllőttünk.
Mit tegyen a játékpartner, ha már tizennyolca van,
Kérjen lapot, vagy várja, hátha már győzelemben van?
Tizenkilenc még kínosabb, döntést egyedül kell hozni,
Többiek meg csak nézik, sorból ki fog-e már hullani…
Itt a hóförgetegben meg a halálos fagyás a tét,
Orosz golyó bármikor elveheti ember életét.
Huszra húzni, már maga... veszett fejsze nyele,
A huszonegy már ott van, de mi lesz a vége?
Itt a fronton mese nincsen, túlmérlegelni semmit nemigen lehet,
Lehet, mire meditált a katona, akna elvette az életet.
De itt is vannak szerencsések, rájuk ezt rótta a sors,
Ha húszra is húznak, talán élet lesz a katona-sors!
Nem értem te harctér, hogy még mit is szeretnél?
Nem értem te harctér, hogy miért ne felednél?
Nem értem, harctér, hogy ide, miért is vártál…
Nem értem harctér, hogy én reám, hogy találtál…
Nem érted, hogy miért nem szeretlek?
Nem érted, hogy meg úgyse kedvellek?
Ez egy olyasfajta világ, hol harcolnak a katonák,
Parancsra cselekvő és mindent meg is tevő katonák,
Ahol vannak tényszerű, valós és vezénylő szónoklatok,
Elhangzanak és a vége, hús-vér emberekből… cafatok.
Ez egy olyasfajta világ, hol hallani haldokló szavát,
Ahol sűrűn hallod még életben lévő esdő, pár szavát.
Nyakán nézed és még érzed szívének dobogását,
De tudod, nincsen segítség őt már várják odaát.
Minden reggeli ébredés nagy áldás, sőt esély,
Hogy hazajutsz, és esténként, a családnak mesélj.
Jöhet persze egy golyó, vannak erős orosz emberek,
De bízok abban, hogy Isten velem van, és így nem félek!
Sötét hófelhők között zúdul, tör rám a remény,
Hogy a következő bomba sem lesz még az enyém…
Sors! Ne büntess olyan nagy nyugalommal, gondold át nem vagyok a szolgád,
De ha kéred térdelve, mint egy kolduló barát, úgy elmegyek hozzád…
Ha engeded, könyörgőn, csókolni fogom talpad nyomát, kezed, orcád.
*
(HIAQ)
Sors! Miért is bántasz?
Miért vennéd el életem?
Családom, vár engem…
*
Itt a Don-kanyarban rendszeresen, borzasztón heves hóvihar tombol,
Fránya egy időjárás, jeges és mindent, amit elér, földig rombol.
Még azt a kis meleget is kisöpri a sisak alól, a hajamból…
Éjszakai sötét itt bizony nagy és hosszúra nyúlik,
Hajnalnak homályában a szürke ködfátyol is úszik.
Mint vihar tombol, messziről jött és ereje… nem múlik.
Kegyetlen, a megvadult, jeges hóvihar, gödörbe rántó,
Katonákat megsebezi, a lelkének, testének ártó.
A katona, fázós álmokat kerget a jeges lövészárokba,
Áttetsző ködben nem látni, mögötte vajon, biztos ott a csoda?
A nap nem lát le, az éji jéghideg még uralkodik,
A lélek kíván tovább élni, kesztyűben kapaszkodik…
Dideregve éled a vágy, egy kisebb békességre,
De az orosz már lő is az ellenség népességre…
A keleti fronton, a hajnalok füstje is kemény,
És hogy itt lesz tavasz az még csak egy távoli remény.
Egyedül sétálok őrségben, a havasban, jegesben…
Felhős égre bánatom, könnyes szemmel, csak úgy felfestem.
Riadó! Jön egy szovjet század, csak vaktában lövöldöznek,
Ennyien mit akarnak elfoglalni? Mieink, röhögnek!
Január tizenkettedike van, a hajnali sötétben,
Még alszanak az ágyúk, a hómező-táj alszik békében…
De mi lesz itt, reggel később... a reggel első napfényében?
Félúton vagyunk itt a fronton, az elejébe…
Vagy visszamegy az ember a saját életébe…
Vagy előre megyünk tán’ örökre… halálrévbe…
Vajon hol leszünk, amikor a tavasz itt is beköszönt,
Vagy egyáltalán élünk-e, ha a tél végleg leköszönt...
Ágyúlövések hallatszanak ébredős a reggel… sietség,
A hang benyomul az agyba le is húzódunk… ez a békesség?
Itt bizony, könnyen megreped az életváza máza,
És oly’ törékeny az élet, mint egy kínai váza…
Nagyon sűrűn lőnek, érzem, hogy érték-vesztett a nincs öröm…
Ha hazaindulnánk, gyorsan érték-vesztett lenne az üröm…
Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József - a valósan nagy henger 17 órakor indult be!
Figyelő tekintetek, fárad arcok, guvadt szemek,
A túloldalon távcsövekben, minket úgy figyelnek!
Lehet, hogy már elvesztünk, halál, valahol köztetek…
A jeges hajnalok köd-gomolyában reszket még a reggel,
Te meg csak ülsz hókupacon és bambulsz, sehová... merengel.
De ha meghallod az első aknarobbanást… fel derengel.
*
(Senrjú)
Lomb nélküli fák,
Dermesztőn hideg kórók!
Gondolat fagyott.
*
Kopasz ágakon,
Hóréteg is csak gubbaszt.
Jéghideg lélek.
*
Nézem ezt a szépséges hómezőt, nekem ez a táj mit jelent?
Semmit! Nincs itt otthon, nincs itt család, nincsen jó meleg szeretet.
Még az éj palástja sem takarja előlünk a halálos rettegést,
Nagyon nem lehet megszokni az elmúlást, itt a napi több temetést…
Időm van, hosszasan gondolkozok, nem titkolom a saját hibákat,
Megbocsájtásért, túlélésért, fagyott ajakkal dünnyögők imákat.
*
Szemek csillognak,
Nem örömtől… hidegtől.
Front, jégbefagyott.
*
Ezen a vidéken, rettenetesen hideg zord a tél,
Szinte mindig vihar tombol, tép minket a viharos szél,
A katona nyári egyenruhában jót nem is remél…
*
Szánkó, erre jár,
Ebéd, jeges szalonna!
Kés is kicsorbul.
*
Sorsok istrángját,
Egy közös kéz rángatja.
Ellen, beleszól.
*
A honvéd harminchét mínuszban áll a vártán,
A még meg nem fagyott gondolat, hazaszáll tán’…
Olyan itt mint, amikor otthon barátokkal huszonegyeztünk.
Lapot kellett kérni, de lehet, hogy célon, nagyon is túllőttünk.
Mit tegyen a játékpartner, ha már tizennyolca van,
Kérjen lapot, vagy várja, hátha már győzelemben van?
Tizenkilenc még kínosabb, döntést egyedül kell hozni,
Többiek meg csak nézik, sorból ki fog-e már hullani…
Itt a hóförgetegben meg a halálos fagyás a tét,
Orosz golyó bármikor elveheti ember életét.
Huszra húzni, már maga... veszett fejsze nyele,
A huszonegy már ott van, de mi lesz a vége?
Itt a fronton mese nincsen, túlmérlegelni semmit nemigen lehet,
Lehet, mire meditált a katona, akna elvette az életet.
De itt is vannak szerencsések, rájuk ezt rótta a sors,
Ha húszra is húznak, talán élet lesz a katona-sors!
Nem értem te harctér, hogy még mit is szeretnél?
Nem értem te harctér, hogy miért ne felednél?
Nem értem, harctér, hogy ide, miért is vártál…
Nem értem harctér, hogy én reám, hogy találtál…
Nem érted, hogy miért nem szeretlek?
Nem érted, hogy meg úgyse kedvellek?
Ez egy olyasfajta világ, hol harcolnak a katonák,
Parancsra cselekvő és mindent meg is tevő katonák,
Ahol vannak tényszerű, valós és vezénylő szónoklatok,
Elhangzanak és a vége, hús-vér emberekből… cafatok.
Ez egy olyasfajta világ, hol hallani haldokló szavát,
Ahol sűrűn hallod még életben lévő esdő, pár szavát.
Nyakán nézed és még érzed szívének dobogását,
De tudod, nincsen segítség őt már várják odaát.
Minden reggeli ébredés nagy áldás, sőt esély,
Hogy hazajutsz, és esténként, a családnak mesélj.
Jöhet persze egy golyó, vannak erős orosz emberek,
De bízok abban, hogy Isten velem van, és így nem félek!
Sötét hófelhők között zúdul, tör rám a remény,
Hogy a következő bomba sem lesz még az enyém…
Sors! Ne büntess olyan nagy nyugalommal, gondold át nem vagyok a szolgád,
De ha kéred térdelve, mint egy kolduló barát, úgy elmegyek hozzád…
Ha engeded, könyörgőn, csókolni fogom talpad nyomát, kezed, orcád.
*
(HIAQ)
Sors! Miért is bántasz?
Miért vennéd el életem?
Családom, vár engem…
*
Itt a Don-kanyarban rendszeresen, borzasztón heves hóvihar tombol,
Fránya egy időjárás, jeges és mindent, amit elér, földig rombol.
Még azt a kis meleget is kisöpri a sisak alól, a hajamból…
Éjszakai sötét itt bizony nagy és hosszúra nyúlik,
Hajnalnak homályában a szürke ködfátyol is úszik.
Mint vihar tombol, messziről jött és ereje… nem múlik.
Kegyetlen, a megvadult, jeges hóvihar, gödörbe rántó,
Katonákat megsebezi, a lelkének, testének ártó.
A katona, fázós álmokat kerget a jeges lövészárokba,
Áttetsző ködben nem látni, mögötte vajon, biztos ott a csoda?
A nap nem lát le, az éji jéghideg még uralkodik,
A lélek kíván tovább élni, kesztyűben kapaszkodik…
Dideregve éled a vágy, egy kisebb békességre,
De az orosz már lő is az ellenség népességre…
A keleti fronton, a hajnalok füstje is kemény,
És hogy itt lesz tavasz az még csak egy távoli remény.
Egyedül sétálok őrségben, a havasban, jegesben…
Felhős égre bánatom, könnyes szemmel, csak úgy felfestem.
Riadó! Jön egy szovjet század, csak vaktában lövöldöznek,
Ennyien mit akarnak elfoglalni? Mieink, röhögnek!
Január tizenkettedike van, a hajnali sötétben,
Még alszanak az ágyúk, a hómező-táj alszik békében…
De mi lesz itt, reggel később... a reggel első napfényében?
Félúton vagyunk itt a fronton, az elejébe…
Vagy visszamegy az ember a saját életébe…
Vagy előre megyünk tán’ örökre… halálrévbe…
Vajon hol leszünk, amikor a tavasz itt is beköszönt,
Vagy egyáltalán élünk-e, ha a tél végleg leköszönt...
Ágyúlövések hallatszanak ébredős a reggel… sietség,
A hang benyomul az agyba le is húzódunk… ez a békesség?
Itt bizony, könnyen megreped az életváza máza,
És oly’ törékeny az élet, mint egy kínai váza…
Nagyon sűrűn lőnek, érzem, hogy érték-vesztett a nincs öröm…
Ha hazaindulnánk, gyorsan érték-vesztett lenne az üröm…
Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József - a valósan nagy henger 17 órakor indult be!
Egy kicsit több
Egy kicsit több jóság kellene ebben a rút világban,
több szeretés, és ölelés könnyektől nedves éjszakákban.
Kicsit gyöngédebb érintés abban a furcsa félhomályban,
hol nem érzi már a két kezünk azt az ölelő erős vállat.
Egy kis megértés kellene, mikor ott ülünk méla gyászban,
s őszinte részvét, mely tükrözi, fontos lehetsz még másnak.
Segítség annak, ki gyönge, kezet nyújtani bátran,
S embernek lenni életünk bajoktól rengő viharában.
Kicsit több erő! S remény! Hogy hinni tudjunk még másban,
Akkor is, mikor szívünkben keserű csalódás van.
Sok-sok erő és akarat! Hogy ne győzzön le a bánat,
s leküzdjünk minden akadályt, s higgyük: még szebb idők várnak.
Egy kicsit több jóság kellene ebben a rút világban,
több szeretés, és ölelés könnyektől nedves éjszakákban.
Kicsit gyöngédebb érintés abban a furcsa félhomályban,
hol nem érzi már a két kezünk azt az ölelő erős vállat.
Egy kis megértés kellene, mikor ott ülünk méla gyászban,
s őszinte részvét, mely tükrözi, fontos lehetsz még másnak.
Segítség annak, ki gyönge, kezet nyújtani bátran,
S embernek lenni életünk bajoktól rengő viharában.
Kicsit több erő! S remény! Hogy hinni tudjunk még másban,
Akkor is, mikor szívünkben keserű csalódás van.
Sok-sok erő és akarat! Hogy ne győzzön le a bánat,
s leküzdjünk minden akadályt, s higgyük: még szebb idők várnak.
Gyűlölnöm kellene ugyanoly hévvel,
ahogyan egykor szerettelek,
feledni mindent, mi tehozzád fűzött,
s eltiporni az emlékedet.
Gyűlölnöm kellene, s nem tudok mégsem,
számomra te is olyan leszel,
mint ködbe bújt kép a megfakult múltból,
mely egyre messzebbre tűnik veled.
Ma már szívemben halkabb a dallam,
s talán mást így már nem szeretek,
mégis hiszem, hogy jön majd egy új nap,
mely oly sok örömet hoz majd nekem.
Minden nappal egy új remény ébred,
minden nap annyi szépet hoz el,
s feledteti az idő múlása,
amit szívünknek feledni kell.
ahogyan egykor szerettelek,
feledni mindent, mi tehozzád fűzött,
s eltiporni az emlékedet.
Gyűlölnöm kellene, s nem tudok mégsem,
számomra te is olyan leszel,
mint ködbe bújt kép a megfakult múltból,
mely egyre messzebbre tűnik veled.
Ma már szívemben halkabb a dallam,
s talán mást így már nem szeretek,
mégis hiszem, hogy jön majd egy új nap,
mely oly sok örömet hoz majd nekem.
Minden nappal egy új remény ébred,
minden nap annyi szépet hoz el,
s feledteti az idő múlása,
amit szívünknek feledni kell.
Mikor ébren vagyok,
tudom, mert ébren vagyok.
Ám mikor álmodom,
nem tudom, mert alszom.
Olykor álmomban megteszem,
mit nappal talán nem merek.
Máskor gonoszul gúzsba köt,
s hírtelen csatakosan riadok fel.
Álom? Furcsa, de talán mégis,
álmomban is tudatomnál maradok,
mert különben, örökké tartana,
e tudattalannak hitt ingatag álom.
Néhanap az ébredés oly sejtelmes,
mint pára, a hűs hajnali folyó felett.
Vagy félelemtől remegve eszmélek,
mint fa, melyet villám tör derékba.
Ébrenlét. Mikor ébren vagyok,
sorsom a kezemben tartom. Tudom.
Tehetem, mit álmomban nem tudok.
De van, hogy ébren álmodom.
A vén eperfa hűvösében merengek épp.
Köröttem, piheg az augusztusi csend.
Fölöttem levelek táncolnak a szélben.
Gondolatom madárként repdes a széllel.
Mily különösek is vagyunk mi emberek.
Néha könnyedén feledjük a jót és szépet,
Közben hátunkon cipeljük az ellenséget.
Hisszük, hozzánk az élet oly kegyetlen.
Mindenkinél jő majd egy nap,
mikor nem tud feledni már,
és emlékezni sem talán.
Jóllehet, változtatni akkor,
semmin se tud senki sem már.
tudom, mert ébren vagyok.
Ám mikor álmodom,
nem tudom, mert alszom.
Olykor álmomban megteszem,
mit nappal talán nem merek.
Máskor gonoszul gúzsba köt,
s hírtelen csatakosan riadok fel.
Álom? Furcsa, de talán mégis,
álmomban is tudatomnál maradok,
mert különben, örökké tartana,
e tudattalannak hitt ingatag álom.
Néhanap az ébredés oly sejtelmes,
mint pára, a hűs hajnali folyó felett.
Vagy félelemtől remegve eszmélek,
mint fa, melyet villám tör derékba.
Ébrenlét. Mikor ébren vagyok,
sorsom a kezemben tartom. Tudom.
Tehetem, mit álmomban nem tudok.
De van, hogy ébren álmodom.
A vén eperfa hűvösében merengek épp.
Köröttem, piheg az augusztusi csend.
Fölöttem levelek táncolnak a szélben.
Gondolatom madárként repdes a széllel.
Mily különösek is vagyunk mi emberek.
Néha könnyedén feledjük a jót és szépet,
Közben hátunkon cipeljük az ellenséget.
Hisszük, hozzánk az élet oly kegyetlen.
Mindenkinél jő majd egy nap,
mikor nem tud feledni már,
és emlékezni sem talán.
Jóllehet, változtatni akkor,
semmin se tud senki sem már.
