Kétes szép remények
Töltik keblemet,
Búmat édesítik,
Dúlják kedvemet,
S így kötött szemekkel
Fellegútakon
Visznek álmadozva
A zárt kör felé.

Oh ha veszteség van
Szánva sorsomúl,
Csak te, szép reménység,
Csak te légy velem.
Köss az ifjuságnak
Égi szárnyakat,
Hogy kerűlje a föld
Szentetlen porát;

Adj az ért korúnak
Állhatást, erőt;
Nyújts az elhalónak
Gyámoló kezet,
Míg rogyó inakkal
Sírba váncorog!

Fölkerestem nagy zajában
A világi életet;
Láttam mint ragyog sugára,
S mily csalárd uton vezet.

A barátság szűk hazáját
Megtapodták lábaim:
Itt sem, ott sem teljesűltek
Nagyra vágyó álmaim.

Légy segítőm, légy nyugasztóm,
O magánynak istene!
Itt reménylek: bár örökké
Bús vidéked rejtene.

Ím kor-ette szirteiddel
Hál'adón ölelkezem,
Búra hajló lombjaiddal
Bút pihegve mérkezem.

Nem kerűlöm völgyeidnek
Szent homályát, rémeit,
Sírva járom fellegekre
Nyúlt hegyidnek bérceit.

Légy segítőm, légy nyugasztóm
O magánynak istene!
Még ohajtom, bár örökké
Bús vidéked rejtene!

Veszett idő! veszett erkölcs! veszett poesis!
Nem kell nekem, ha mérget hoz, a lépes méz is.
Egy a szép s jó, egy a rosz s rút, mond a morál,
Pedig hamis ügy mellett az nem perorál.
Hiába szól őellene az új aesthesis,
Csal a ravasz, bolondnak jó még a fapéz is;
Őrizkedjél ettől, keresztyén olvasó!
És ahol maszlagot hint ez, ne mulass, óh!
A rossz madár a szentet is bépiszkolja;
Ha vétek is, elég hogy szép, ezt gondolja.
Am nézd a piktort, mint festé itt ezt az angyalt;
Tudom, ezért Lucifernél sok szurkot falt.
Térde felett, ugyan festve vagyon a gomb,
De félrecsúszott a lepel, s csupasz a comb.
S ím Eszter asszony a szemmel, nézd, még azt is látatja,
Amit nagy gonddal eltakart szemérmes patyolatja.
A piktor szép emlőt akart és szép combot látatni,
Mintha el nem kellett volna a képen takartatni.
És mintha, ahol ők vannak, nem volna váll és csizma!
Ah ennyi rosszat szűl az Aesthesis s a Schizma!
Mely vétkeket tanítgat a nézőknek a theátrum,
Arról jobb nem is szóllani, mert az mind crimen atrum.
Nem volt ez így míg szóllhatott a Molnár Albert,
Ki sok országot látott és igen sok tengert!
De még akkor tisztelte a nép a Morált,
S az Aesthesis a rossz mellett nem perorált.
Még akkor minden azt hitte, hogy szép a jó;
Most megforditák, Keresztyén hív olvasó!
Nem kell, nem kell, ha mérget hoz, a lépes méz is!

Nagy szívemből a keserűség torka
Haló tüdőbetegként fölhörög:
No, valaki itt szép rakásra hordta
A szenvedést - s ez élet? és örök?

Igen, csak menni s üreges sebünket
Kitátva hagyni, lepje csak a por
S Istent keresni: Nagy Bírót, ki büntet
S bús keresőt ki anyaként apol

S az égre fölhörögni, nem találván,
És szitkozódni - hátha észre vesz
S tovább loholni elrugottan, árván,
Mert Ismeretlenünknek tetszik ez!

Bajnok-futók roppant, őrült arénán,
Hol mindenképp csak vesztes lehetünk
S Cézárunkhoz még esdekelni bénán,
Mert intésétől függ az életünk!

Éhessen bőgni és amit ha bántott,
Nem bántott így a Mammon ökle sem:
Rossz mellünk verve sírni miatyánkot,
Amíg mosolyg az Úr csak csendesen.

Ó szörnyü Úr, kit ember sohse látott,
Nem görnyedek már több litániát,
Robbanjon össze százezer világod,
Nem lesz itt úgyse boldogabb világ!

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Tarlóból fújdogál a szél,
Egy-egy lehulló falevél
Szállongva széltől szárnyra kap.

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
A mult bús romjai közül,
Emlékek szálldosnak körül
S lelkem borzadva felriad.

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Emlékezés, hulló levél,
Temetőből a kósza szél,
Felébredés kripták alatt.

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Enyészet közelg, jön a tél,
Szállong az emlék, falevél
S reszketve széltől szárnyra kap.

Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Romok közűl a szellemek
Alvó szivet ébresztenek.
Ébredés a kripták alatt...