Ha öreg leszek, és dús hajamba
számtalan szürke köd vegyül,
akkor is épp úgy élni fog majd
szívemben szikra és derű.

Ha arcomra sűrű, mély barázdát
rajzol az idő vasfoga,
akkor is épp úgy szeretem majd,
akik nekem oly fontosak.

Ha fáradt leszek, és tört erővel
reszketve indulok feléd,
ölelj csak át. Erős karodból
új erő sugárzik belém.

Nem szólok semmit. Mégis érzed
milyen fontos, hogy itt legyél,
akkor is, ha már két szememben
nem izzik úgy a szenvedély.

Akkor is épp úgy szeretlek majd!
Csak már csöndesen, türelmesen,
ahogy az éj teríti széjjel
sötét ruháját csendesen.

Hiszen amikor átölellek,
mindig rám tör az érzelem!
Épp úgy, mint mikor hosszú útról
fáradtan hazaérkezem.

Nem is tudom, hogy mért szeretlek,
csak annyit érzek, hogy jó veled!
Ne engedj többé messze mennem!
Ne engedj el, mert elveszek!

Ne félj szívem. Majd vigyázom álmod,
hogy ne tépje széjjel semmi sem,
mesélek majd egy csodás világról,
ahol még jók az emberek.

Ahol ugyan úgy szeret bárki,
nincsen harag, se gyűlölet,
csak szeretet, amely oly forró, hogy
lángra gyújtja a szíveket.

Ne félj szívem. Én itt leszek véled.
Hajtsd a vállamra kis fejed.
Olyan jó, mikor aranyló fürtöd
csiklandozza a bőrömet.

Olyankor szinte nem fáj semmi.
Elfelejtem a gondokat,
mikor ujjammal megsimítom
lágyan leomló copfodat.

Magam előtt már szinte látom
a boldog mosolyt az arcodon,
amikor némán átölellek,
és a nevedet suttogom.

Ne félj szívem. Én itt leszek, véled.
Én majd mindentől védelek.
Foggal-, körömmel küzdök érted,
nem űz el tőled semmi sem.

Tudod, hogy te vagy minden kincsem,
s hidd el: annyira féltelek!
Amíg a szívem egyet is dobban,
minden erőmmel védelek!

Nem sírok, tovább már nincs erőm,
Érint még valaha, mi öröm?
Csak zúg, süvít, fúj élet szele,
Örökös vihar vagy lesz vége?

Nem elég a sikertelenség,
Bevágott cukor, mint betegség.
Mi végre büntet Isten, ha van?
A hét szűk esztendő tán’, hatvan?

Mindenki oly’, minek születik,
Meg még, aminek mások nézik.
Én vajon minek is születtem,
Élni sikertelen életem?

A jó élet, mi kiteljesedett,
Ha az ember boldog, elégedett.
Nekem eddig ez nem adatott meg,
Sikertelenséget, hogy éljem meg?

Hely hová születtem, vajha rossz,
Pedig más is ragadt rám, mint kosz.
Mások nem néznek valakinek,
Magam, hogy tartsam; főleg kinek?

Sorsát ember nem kerülheti,
Ez megadatott, ezt kell élni.
Én azért mégis csak bánkódóm,
Miért adatott, ily’ rossz sorsom?

Budapest, 1997. november 29. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

Vad az éj, csöndje suhan nesztelen,
Éjszaka ember, állat meztelen,
De mit számít az, amikor alszunk,
Csak álmokban éldegél tudatunk.

Éjszaka sötét van, nem látunk,
Bár a csend miatt jobban hallunk.
Meztelenség az összes ruhánk,
Nem tudjuk reggel mi vár miránk.

Álmodunk vagy sem, eljő a reggel,
A virradat tele új élettel.
Mai borús napot másként látjuk,
Holnapi nap is a mi világunk.

Részben kialusszuk a fájdalmat,
Így is regeneráljuk magunkat.
Mit tehetünk, biz' tovább kell élni,
Jó lenne teljes életet élni...

Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József

Komor éjszakán járása: bikáé,
Teljes fegyverzete: halál lovagé
És lecsap az éjszaka sötétjében,
A megmagyarázhatatlan félelem.

Zord mezőkön és sötét erdők mélyén,
A legközelebbi lakóhelyhez érvén,
Tán megkönnyebbül éjszaka vándora,
Bízzon, kellemes lesz fogadtatása.

De ki ő, ki zord éjszakán vándorol,
Életét veszélyeztetve lovagol?
Nem tudjuk, személye inkognitóban,
Díszes ruhája, vércsatakokban.

Gyanítjuk, ő jó Richárd követe,
Ki másképp Robin Hood összekötője.
Ők együtt harcolnak a gonosz ellen,
Életüket veszélyezteti; ellen.

Hírvivő egészsége végveszélyben,
Életét áldozza, jó ügy érdekében.
Hír azonban fontosabb életnél is,
Határoz, odaér csak azért is.

A lova fáradt, biceg, sőt már sánta,
Csak tartsa meg lelkét még szegény pára.
Királyi üzenet mindenekelőtt,
Ember és a ló tartsa szem előtt.

Király üzeni, végre hazaérkezett,
Trónbitorló ellen kér segítséget.
Hírvivőn múlik tán a jó győzelme,
Hogy leverhető, rossz király szelleme.

Rossz idők jártak most ó… Angliára,
Jó idő meg a rossz trónbitorlóra.
De megjött jó király, hála az égnek,
Kéri Robint és csapatát segítségnek.

A hírvivő és a ló már egyaránt szenved,
A haza sorsa, lazítást nem enged.
Tudják mindketten, mi az; kötelesség,
Kritikus időben, hazáé elsőség.

Cammog a ló és vérzik a vitéz,
Figyelő őket föntről az Ítész.
Ő is tudja mi a helyes cselekedet,
Erővel, kitartással segíti őket.

Fél a lovag az zord erdő sötétjén,
De nem gondolkodik a saját életén.
Ő lovag, fölesküdött a jó királyra,
De nem lenne tévedés áldozata.

Már bent jár a sűrű, sötét erdőben,
A lovag nem félt még így életében.
Neki el kell jutni Robin Hoodhoz,
Ki nem tudja, hogy ő most jó hírt hoz.

Tudja jól, Robin jól megszervezte csapatát,
Körben őrség védi erdei tanyáját.
Harcosai erdei haramiák,
Kik élvezik zord erdő oltalmát.

A lova sánta, de itt ismerős,
Útjuk már vesszőfutás, hideglelős.
Szegény párát szíve viszi előre,
Lovag meg aléltan nyakába dőlve.

Szerencse nekik és a hazának,
Őrség tagjai rájuk találtak.
Szegény, hű pára kilehelte lelkét,
A lovagot Robin Hood elé vitték.

Üzenetet a hírvivő átadta,
Robinék lettek jó király csapata.
A trónbitorló királyt leverték,
Vén szigetet, Angliát megmentették.

Budapest, 1997. május 1. – Kustra Ferenc József – föltehetően valós történelmi esemény…