Ezen, már nem lehet változtatni…

Akinek nincs múltja, annak nincs, nem lehet jövője sem.
Ezt igazolta és most is igazolja történelem.
Ez hazánkra is nagyon érvényes, sőt ezerszeresen.

Ezer év bizony, nagyon nagy idő!
Volt itt már jó, meg minden rossz… verő.

Csak a nagyobbakat, mint az emlékezetes tatárdúlás,
Itt voltak, hódítottak, öltek és nagy volt a felfordulás…
Nekünk, itthon iskolába tanítják, hogy jól legyőztek minket,
És hazamentek kán-választásra, előbb kifosztottak mindent.

De tudjátok meg híveim! Tájékoztatlak én titeket!
Mongóliában nem felejtettek, és oktatják ezeket!
Ott bizony tanítják, mellettük mi nagy hősök vagyunk,
Mert legyőztük hadseregüket, és egyedül magunk.
Igen! Voltak választások, de mi kivertük a hazánkból őket
Máig tisztelnek is minket, mint tiszteletre méltó nagymenőket!

Volt aztán török-járás, több nemzedéken is keresztül,
Küzdöttünk is velük, sokat és hosszan, nagyon veszettül.
A törökök is a közös évek alapján minket tisztelnek,
Sőt, sokan tudnak még magyarul is és lélekből is szeretnek.

Volt előtte még a Dózsa féle paraszt-had lázadás,
Mert ezt összehívták török ellen, ugyanis nem volt más!
A földesurak, nem tagadták meg magukat,
Paraszt láttán, legott, csak tépték a hajukat.
Önkényeskedtek… gyilkolásztak, török már volt... az nem számított,
Paraszt meg fellázadt! Nem szerette urakat, ki csak ámított.
Ez is belejátszott abba… már tudjuk, nekünk Mohács kellett,
Urak tudatában ez eltörpült... paraszturalom mellett!

Eljött végül a vesztes Mohács, nekünk ez kellett...!
Pedig legyőzhettük volna, az oszmán sereget.
Széthúztak az urak, mind saját hasznát leste.
Így aztán simán győzött a török, a beste.

Törökök másfél száz évig itt voltak és adót szedtek,
De amúgy minket békén hagytak, egyebet nem is tettek.
A defterdárok, keményen beszedték, azt, amit kellett,
Vallásszabadságot hagytak, mi a népnek igen tetszett…
Törökök, most is szeretnek bennünket, nagyra tartanak,
Részükről nem kívánnak véget vetni a barátságnak!

A szabadságharc kitört, sok minden változott,
Urak egy részének nem tetszett, sok csak morgott.
Végül is ez után kezdtünk, modernebb állam lenni,
Bár azért, még sok évtizedig kellett nekünk tenni…

A Nagy Háborút, nem is magunkért vívtuk,
De mint legyek, úgy pusztultak ott a fiuk.
Ez bizony, elintézte... újkori utunk...

A tanácsköztársaság nem volt nagyobb, a legjobb ötlet…
Ez nyugat szemében demokrácia elleni rémtett…
Meg kaptuk jutalmunkat, Trianont… ez lett nekünk véglet.

A Nagy Háború legnagyobb vesztesei is lettünk,
Országunkat felosztották, nélkülünk és felettünk.
Az óta is jogosan, pityergésre áll a szánk,
Még nem is szólunk, de már jön… fogjuk be a pofánk…

A második világháborúban, megint vesztes voltunk,
Már másodszor, mert úgy tűnik, ekkor is későn ocsúdtunk.

Ötvenötben az oroszokat hazatessékelték Ausztriából,
Ők meg itt hosszasan lepihentek, tudjuk nem feltétlen fáradtságból.
Negyvenöt év lett hazamenet közbeni… kellemes vakációból.

Most már jó a magyarok országának, mert csak egy pici…?!
Csökken a maradék lakosság, minek sok? Elég kicsi…?!
Jó, mert végre… nyugati demokráciában élünk…?!
És korlátlan a szabadságunk… nincs már mitől félnünk...?!

Vecsés, 2015. augusztus 28. – Kustra Ferenc József

Nem tudok neked semmit adni,
hisz én is oly szegény vagyok,
mint kóbor eb, ki utcára lökve,
étlen, szomjasan andalog.

Nem tudok neked semmit adni.
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s oly hálás leszek minden percért,
amelyet tetőled kapok.

Nincs semmi másom, csak a szívem,
mely összetört, s mégis úgy dobog,
ha szeretsz, oly tisztán hallod,
akár a legszebb dallamot.

Lágy hangot, mely úgy tör fel benned,
mint az elnyomott sóhajok,
melyek fölszállva megkönnyítik
lelked, amely most oly fagyos.

Nem tudok adni semmi mást,
de teljes szívemet adom
cserébe, amely úgy lüktet érted,
mint véred, mely eredben csorog.

Nem tudok adni mást csak ennyit!
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s fellobbantom a szíved mélyén
szunnyadó szikrát, ha hagyod.

Nem kell más, csak szeretet tőled,
amelytől szívem felragyog,
s fellobbansz minden dobbanásban,
amikor végre ott vagyok.

Azok a bűvös hajnalok,
amikor tétova kézzel
végigsimított arcomon,
csöpp kezed, az volt az élet.

Azt mondtad halkan, suttogón:
Ölelj át Anya! Hisz félek.
Tudod, ha hozzád simulok,
olyan jó meleget érzek.

Mintha egy puha takaró
lenne a bőröd most nékem,
csöppnyi szívem most úgy dobog!
Hadd bújjak hozzád egészen.

Most is hallom, hogy suttogod:
Anya! Én szeretlek téged!
S mint apró csengő, a kacajod
úgy száll messze a légben.

Ötvenegy év mi mögöttem áll most,
mégis oly furcsa énnekem,
mintha minden csak tegnap lett volna,
oly tisztán sejlik fel nekem.

Mikor boldogan zártam karomba
három gyönyörű gyermekem,
nem éreztem az idő múlását,
s közben elszállt az életem.

Mégis szép volt. S bár felnőttek már,
ma is aggódom szüntelen
értük, és érted, ki nem lehetsz itt,
s mégis: Te vagy a mindenem!

Te is tudod: és éppen úgy szenvedsz
értem, hiszen a szívedet
nem tudod annyi darabra törni,
ahánynak adni kellene.

Szeretni féltve, bízva, remélve,
oly forrón nem tud senki sem,
egyedül én! És amíg csak élek,
tiétek szívem teljesen.

Mama. Én félek a hosszú éjszakáktól!
Olyan sötét van, és te messze vagy!
Kiáltanék, de nem jön hang a számból,
s neved suttogom: mama! Merre vagy?


Úgy hiányzik a forró ölelésed,
s lágyan ringató, becéző szavad,
amely fátylat sző lehunyt szempillámra,
s olyan nyugodttá teszi álmomat.


Mama. Már érzem sűrű érverésed,
amely úgy lüktet, mint egy gyorsvonat,
mikor zakatol, míg robog a sínen,
de nekem mégis biztonságot ad.


Mint egy burok, mely úgy védelmez engem
körbefonódva, mint selyemszalag,
amely átölel gyöngéd érintéssel,
s úgy tapad rám, hogy szinte simogat.


Mama. Ölelj át. Maradj itt mellettem,
egészen addig, míg a pirkadat
aranysugárral simítja az arcom,
ne menj el mama! Őrizd álmomat!