Idő 
Értékelés 
Értékelés Ködtől sikamlós avarban lépkedünk a temetőben,
Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben.
Milliónyi mécses világítja ódon temető utat,
Megyünk előre szemünk a szerettünk sírja után kutat.
A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt,
Pedig tán' jó lenne többször is jönni egy kicsit.
Őseinkkel, úgy spirituálisan tartani kapcsolatot,
Ülve kispadon, merengeni, érezni szív parancsolatot.
Most elsején is kimegyünk és bár tudom, oly' sokan lesznek,
De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek.
Viszünk majd mécseseket, az lesz, az örök szeretet lángja
És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára.
A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend.
A mécsesek máglyáján, csend... a halottak napi rend.
A szomorúság palástja ráfeszül a környékre,
Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite.
Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk,
Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk.
Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk,
Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk.
Itt szinte hűvös a csend és mélységes a síri nyugalom,
A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom.
Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának
Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának,
E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni,
Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni.
Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked...
Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed.
Feltörik a fájdalom lelkünkbe és könnyeket elsírunk...
Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk.
Vecsés, 2013. október. 24. – Kustra Ferenc József
Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben.
Milliónyi mécses világítja ódon temető utat,
Megyünk előre szemünk a szerettünk sírja után kutat.
A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt,
Pedig tán' jó lenne többször is jönni egy kicsit.
Őseinkkel, úgy spirituálisan tartani kapcsolatot,
Ülve kispadon, merengeni, érezni szív parancsolatot.
Most elsején is kimegyünk és bár tudom, oly' sokan lesznek,
De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek.
Viszünk majd mécseseket, az lesz, az örök szeretet lángja
És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára.
A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend.
A mécsesek máglyáján, csend... a halottak napi rend.
A szomorúság palástja ráfeszül a környékre,
Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite.
Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk,
Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk.
Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk,
Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk.
Itt szinte hűvös a csend és mélységes a síri nyugalom,
A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom.
Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának
Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának,
E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni,
Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni.
Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked...
Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed.
Feltörik a fájdalom lelkünkbe és könnyeket elsírunk...
Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk.
Vecsés, 2013. október. 24. – Kustra Ferenc József
Üdvözöllek ismét Ősz!
Tudtam, hogy megint eljössz…
Te nélküled élet úgysem lehet,
Utánad jön… a hideg kikelet...
Nékem hozza vastag, barna avart.
Örüljek, hogy így kezdte? Dúlt, kavart.
Én azonban, csak nyár után vágyok,
Bár tudom, hogy ezek már csak álmok.
Miattad már a hajnalok is hűvösek,
Isibe, kabátba mennek a gyerekek.
Reám néz az Ősz, és csak legyint,
Hogy mit okoskodok már megint.
Idejön és összegyűri fák levelét!
Esőt is hoz, kimossa az ember eszét…
A Nap meg már csak haldoklik, nyöszörög,
Hallom, még kis nyárutóért könyörög…
Vecsés, 2012. augusztus 23. - Kustra Ferenc Józse
Tudtam, hogy megint eljössz…
Te nélküled élet úgysem lehet,
Utánad jön… a hideg kikelet...
Nékem hozza vastag, barna avart.
Örüljek, hogy így kezdte? Dúlt, kavart.
Én azonban, csak nyár után vágyok,
Bár tudom, hogy ezek már csak álmok.
Miattad már a hajnalok is hűvösek,
Isibe, kabátba mennek a gyerekek.
Reám néz az Ősz, és csak legyint,
Hogy mit okoskodok már megint.
Idejön és összegyűri fák levelét!
Esőt is hoz, kimossa az ember eszét…
A Nap meg már csak haldoklik, nyöszörög,
Hallom, még kis nyárutóért könyörög…
Vecsés, 2012. augusztus 23. - Kustra Ferenc Józse
Az elmúlás mozgalma…
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös duó)
Látod? A fáról, bokrokról hullanak le a színesedett levelek,
Látod? Erdei lombok is muriznak, de ők már avarban hevernek…
Látod? A fáról, bokrokról hullanak le a színesedett levelek.
Már kolomp sem hallatszik és a mezei virágok is lassan, de sárgulnak,
Már bizony eljött az idő és mindőjük elveszti szép színét, elfakulnak…
Már kolomp sem hallatszik és a mezei virágok is lassan, de sárgulnak.
(Leoninus duó)
Elhallgata erdőn a madárdal, és a közeli temető csendje maga a dal…
Azért a hideg szél, ha futó edzést vesz, visít és a csendtörő önön maga lesz.
Ez a szél, mikor jönöcskél visszafele, az avar lesz, mint halk lépés ellenfele.
Neszt hallok föntről, fejem fölött... emelem fejem, szállnak a daruk messzire… vélem.
Van ez a oly' nagy V betű, tán’ több száz is, nem számolom, van szárny sokkal több... még több száz is!
Micsoda ’emberi hangok', nem győzőm figyelni, mennek... szemmel nem tudom követni…
(Anaforás, haiku trió)
Ősszel igy múlnak
Percek, órák, idő fogy.
Távozó vígság…
Ősszel múlik az
Ábránd, időkerék forg’.
Hallgató vígság.
Ősszel az idő
Ellenfele… szemfedél.
Gyors időkerék.
Vecsés, 2022. október 22. – Kustra Ferenc József – íródott: Baróthi Elemér (1800. - ???) azonos c. verse átirataként.
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös duó)
Látod? A fáról, bokrokról hullanak le a színesedett levelek,
Látod? Erdei lombok is muriznak, de ők már avarban hevernek…
Látod? A fáról, bokrokról hullanak le a színesedett levelek.
Már kolomp sem hallatszik és a mezei virágok is lassan, de sárgulnak,
Már bizony eljött az idő és mindőjük elveszti szép színét, elfakulnak…
Már kolomp sem hallatszik és a mezei virágok is lassan, de sárgulnak.
(Leoninus duó)
Elhallgata erdőn a madárdal, és a közeli temető csendje maga a dal…
Azért a hideg szél, ha futó edzést vesz, visít és a csendtörő önön maga lesz.
Ez a szél, mikor jönöcskél visszafele, az avar lesz, mint halk lépés ellenfele.
Neszt hallok föntről, fejem fölött... emelem fejem, szállnak a daruk messzire… vélem.
Van ez a oly' nagy V betű, tán’ több száz is, nem számolom, van szárny sokkal több... még több száz is!
Micsoda ’emberi hangok', nem győzőm figyelni, mennek... szemmel nem tudom követni…
(Anaforás, haiku trió)
Ősszel igy múlnak
Percek, órák, idő fogy.
Távozó vígság…
Ősszel múlik az
Ábránd, időkerék forg’.
Hallgató vígság.
Ősszel az idő
Ellenfele… szemfedél.
Gyors időkerék.
Vecsés, 2022. október 22. – Kustra Ferenc József – íródott: Baróthi Elemér (1800. - ???) azonos c. verse átirataként.
Fehér papír fekszik előttem, kezemben a tollal eljátszok,
Nézem közben, hogy az én gyertyám lassan leég… csak elmélázok.
Gondolatom olyan sok van, mind előjönne… bennük vájkálok.
Szép sorokat szeretnék írni, de nem… a sok-sok szavak még nem rímelnek…
Érzem, a fejemben a gondolatok jönnének… vagy csak ilyet mímelnek?
Pedig szép gondolatok segítik, hogy érzem én… öregen is még élek.
Egy tintapaca a sorok között elfér,
Majd, csak lassan terjed szét, olyan, mint a vér.
Ahogy szétfolyik, akkor... kacéran ledér.
A tintapaca él, mikor lecseppen,
Amikor terjed, akkor még eleven,
És már szétfolyt... akkor már tehetetlen.
Még le kell írnom sok-sok mindent, amit szeretve akarok, és hogy vagyok,
Ha meg közben paca csak úgy lecseppen? Nem nagy baj, akkor is vele vagyok.
Hogy a versemet ne lopják el, paca jelöli... a szerzője én vagyok.
Hálát adok minden reggel, hogy egy nappal mégis többet élek,
Ha meg nem jut eszembe semmi, hát nem írok… akkor sem félek,
Mert a papírlap nem üres, cseppent paca ott van… ő a lélek.
Minden reggelnek nagyon is örülök, nézem, ahogy felkel a nap,
És erősen bízok benne, -inkább cseppentek,- de ne jöjjön a pap.
Paca egy reménysugár? Igen, élek még… tán' ma lesz az új tegnap.
Vecsés, 2015. május 1. – Kustra Ferenc József
Nézem közben, hogy az én gyertyám lassan leég… csak elmélázok.
Gondolatom olyan sok van, mind előjönne… bennük vájkálok.
Szép sorokat szeretnék írni, de nem… a sok-sok szavak még nem rímelnek…
Érzem, a fejemben a gondolatok jönnének… vagy csak ilyet mímelnek?
Pedig szép gondolatok segítik, hogy érzem én… öregen is még élek.
Egy tintapaca a sorok között elfér,
Majd, csak lassan terjed szét, olyan, mint a vér.
Ahogy szétfolyik, akkor... kacéran ledér.
A tintapaca él, mikor lecseppen,
Amikor terjed, akkor még eleven,
És már szétfolyt... akkor már tehetetlen.
Még le kell írnom sok-sok mindent, amit szeretve akarok, és hogy vagyok,
Ha meg közben paca csak úgy lecseppen? Nem nagy baj, akkor is vele vagyok.
Hogy a versemet ne lopják el, paca jelöli... a szerzője én vagyok.
Hálát adok minden reggel, hogy egy nappal mégis többet élek,
Ha meg nem jut eszembe semmi, hát nem írok… akkor sem félek,
Mert a papírlap nem üres, cseppent paca ott van… ő a lélek.
Minden reggelnek nagyon is örülök, nézem, ahogy felkel a nap,
És erősen bízok benne, -inkább cseppentek,- de ne jöjjön a pap.
Paca egy reménysugár? Igen, élek még… tán' ma lesz az új tegnap.
Vecsés, 2015. május 1. – Kustra Ferenc József
Kalifornia ég,
És Florida fuldokol.
Figyeljük hogy a világ
Mi egyebet felsorol!
Iránban az asszonyok
nyíltan lázadoznak.
Kifogyott a türelmük,
Mert jobbra vágyakoznak.
A nagy járvány alig múlt el,
S most tombol a háború.
Ezrével zokognak az anyák.
Vajon lesz-e elég koszorú?
Kard csüng a fejünk felett.
Atomháború fenyeget.
Földünk egy szerencsejáték,
S a halál követel lelkeket.
A világ anyagi helyzete
Mindenhol mar leromlott.
Mindenki térdre roskadt,
A szokott rendszer szétomlott.
A globális katasztrófa
Napról napra sereglik.
Nagy Babilon buzgón
Bárkivel lefekszik.
Megérkezett Armageddon?
S merünk-e nyeregbe szállni?
Jaj! Talán már túl késő,
De ki mer még spekulálni?
És Florida fuldokol.
Figyeljük hogy a világ
Mi egyebet felsorol!
Iránban az asszonyok
nyíltan lázadoznak.
Kifogyott a türelmük,
Mert jobbra vágyakoznak.
A nagy járvány alig múlt el,
S most tombol a háború.
Ezrével zokognak az anyák.
Vajon lesz-e elég koszorú?
Kard csüng a fejünk felett.
Atomháború fenyeget.
Földünk egy szerencsejáték,
S a halál követel lelkeket.
A világ anyagi helyzete
Mindenhol mar leromlott.
Mindenki térdre roskadt,
A szokott rendszer szétomlott.
A globális katasztrófa
Napról napra sereglik.
Nagy Babilon buzgón
Bárkivel lefekszik.
Megérkezett Armageddon?
S merünk-e nyeregbe szállni?
Jaj! Talán már túl késő,
De ki mer még spekulálni?
