Nem várlak többé

és többé nem kereslek

nekem már ami voltál

azt nem jelented ,nekem már

semmit sem jelentesz

Hosszú ideig vártalak

téged, koslattam utánad

mint magányos farkasok

az éjszakában s vágyakoztam

hogy szoknyádat levessed

de eltört a varázslat ,

s bár őrzöm még a csodádat ,

a lábod ívét, a csípőd hajlatát,szádat

többé nem kereslek

hiába zuhog az igézet

vannak még

akik szeretni szeretnének !

most eltört a varázslat

zárd hát magadra az éjszakádat

vagy kóborolj máshoz

Én: én vagyok, neked már csak

nagyság, magasság és mélység

neked már csak idegenség

s többé nem várlak

nem várom már a csodákat

virágaimat rád tékozoltam

arcomat már-csak patakok

mossák, mosolyom már-csak

megfáradt sikoltás

de nem bánom ! Ami volt, volt

ami nem, nem !

Élj boldogan!

Nyírfa illatú esték
Lépteid meglesték,
de csak mentél ,
nem törődtél senkivel

Fáztál,melegedtél,
s nem szóltál senkinek ,
hogy betakarjon !

Ki űzött el a
paradicsomból ?
Miféle félelem ?


Bolond vagy .Árnyék ,
magadat hajtod ?
Jöjj közelébb ?
megcsókolom az
arcod !
s énekelj?.

Térdre hullva hódolok
csodáid előtt
Kiálts fel ! égek !
Bőrömön érdesre szikkadt a láz
Kirepedezett számon
És szememből cseppenként
hull a vérem
Mint a könnyek !
Így akarlak !
Idegeim lázas
vágyat vernek
Gyönyörű
asszony-testedért
lázasan didergek
de messze vagy !
és én is messze vagyok
és távoli a képed
csak a vágy van itt
lázasan verdes teérted
s lüktet ,mint ereimben a vér
és odafönt a csillagok

Jaj ! bársony ruhádban
szeretnélek !
Bársony ruhádból
kibontanálak !
bársony és a selymek
hullanának
és hullanának rólunk is
minden vásznak
még a falakból is
bársony lenne
mert a fal is tudná,
hogy téged várlak

Itt messziről
gyönyörűm
a melledre vágyom
megvert, megáldott
képzeletemmel
egy kétségbeesett
szorításra
egy kitárt karú ölelésre
egy hajnali ringatózásra
íme térdre hullva
kinyújtott
kezemmel kérve
hódolok a csodáid előtt
szoríts magadhoz !
ölelj szorosan !
mielőtt az élet véget érne

Ládák és polcok
Írta: Kovács István
Egy nagy ládában
cipeljük magunkkal a múltat.
Kidobni őket nem lehet,
életünk részei voltak.
Az emlékeket szelektálni
lehet, de feledni nem,
mert ott hátul a kis polcon,
minden- minden ott pihen.

A jelenünk?
Az egy kisebb láda.
Teteje soha nincs zárva,
Rendezkedünk mindig benne,
bár szinte hiába.
Mert a mát holnap át tesszük,
a ?múlt? feliratú ládába.

És a holnap?
Egy kicsinyke doboz,
inkább csak egy zárt boríték.
Tervek vannak benne,
vágyak és titkok,
ezért ők a holnapok.

Reggelente,
ahogy nyílnak a borítékok,
lassan fogynak a holnapok,
rájövünk, már mi is múlt vagyunk.
És ha az utolsó láda is bezárul,
talán emlékei leszünk valakinek,
a polcon, ott, leghátul!

Lehullottak a fákról a levelek,
őszi napon ébredtem gyerekek.
Elmúlt a szép,elmúlt a nyár,
jövőre fogunk találkozni már.

Esik az eső,fúj a szél,
megjött az ősz,mindenki fél.
Nincsen több nyaralás,nincsen több szép,
Eljön egy időszak,s jön majd a tél.