Várj, ne menj el még, egy csókkal tartozol nekem.
Várj... ne menj, ne legyen itt vége, még nem lehet.
Ne törd össze a szívemet, ne kavard fel a lelkem.
Kellesz nekem, te hozzám tartozol, kedvesem.
A csókod elvesztettem, szívem most nagyon fáj.
Hibám mint dühös tenger hulláma most arcomba vág.
De higgy nekem, kellesz nekem, kell a vágy, és kell a szerelem.
Kell a csókod, lelkünk vad tánca, illatod magával ragadó bája.
Míg az álmos hajnalt nem váltja a hűvös, mély sötét, és
ringat minket nappal és éj, én szeretni foglak ,ne félj.

Szegény, megfáradt véneim
a kapuk előtt, ilyenkor alkonyattájt
a megtérés szekereire várva
megőszülve, megdicsőülve
vagy a szükség görbebotjain megalázva
nem hordja már az erjedő
must szagát a szél
s a kakasok sem kiabálnak
a kertek alatt a szerelemről
csak folyton, folyvást az emlékek
az emlékek sebzett madarai
hullanak odafentről s verdesnek
lábatok előtt, a kaputok előtt
s mire van reménye a percnek?
s mit ér a távoli ígéret földje
a Kánaán ? hiába lettek útjai kikövezve ?
s hol van az álom ?
hol van az álom ami fölitta a szíveteket
karotokból az erőt, csontotokból a foszfort ?
ki biztatott, ki tántorított és ki ellen
ki védett meg titeket ?
ki feszítette velőtökben az idegeket ?!
ki tudja már ?
sejtelmes, messzi tárogatókon
játssza szólóját a magány
a csillagok fénytelen éjszakáin
s ki tudja mekkora az út még odáig ?
eljön, ami elkerülhetetlen
táncoló fekete asszonyok
táncoló fekete kocsisok
táncoló fekete lovak elhozzák egyszer !
S mégse a kín ! Mégse a kín szivárogjon
ereitekbe ! Mégse veszítsétek a hitetek !
Gyökerükkel, mint fák a földbe
mint a hegyen kövek a kövekbe !
Fogódzunk megáldva s megverve
tetteitekkel fájdalmas
s félelmes örökötökbe !
Megváltani egyszer titeket !
Önmagunk által is tiértetek !
Ámen

Itt a húsvét, eljött végre,
A szép lányok örömére.
Mert a lányok szép virágok,
Illatos víz illik rájok.
Kit húsvétkor nem locsolnak,
Hervadt virág lesz már holnap.
Ne fuss el hát, szép virágom,
Locsolásért csók jár, három!

Boldog óda

Vérben fekszem

Tán csak sár, hittem

Reményem szertefoszlott,

Érzem már a földi poklot


Vérzem immár több-tíz éve

Élek még, de ó mivégre

Szenvedünk és igen, halunk

Csak hisszük, hogy örökül hagyunk


Földi létnek görbe útja,

ÉLJÜK mi hát –vérben úszva

Ma is meghalsz, s holnap?

Újra

Ennyi volt a boldog óda

Nem várlak többé

és többé nem kereslek

nekem már ami voltál

azt nem jelented ,nekem már

semmit sem jelentesz

Hosszú ideig vártalak

téged, koslattam utánad

mint magányos farkasok

az éjszakában s vágyakoztam

hogy szoknyádat levessed

de eltört a varázslat ,

s bár őrzöm még a csodádat ,

a lábod ívét, a csípőd hajlatát,szádat

többé nem kereslek

hiába zuhog az igézet

vannak még

akik szeretni szeretnének !

most eltört a varázslat

zárd hát magadra az éjszakádat

vagy kóborolj máshoz

Én: én vagyok, neked már csak

nagyság, magasság és mélység

neked már csak idegenség

s többé nem várlak

nem várom már a csodákat

virágaimat rád tékozoltam

arcomat már-csak patakok

mossák, mosolyom már-csak

megfáradt sikoltás

de nem bánom ! Ami volt, volt

ami nem, nem !

Élj boldogan!