Idő 
Értékelés 
Értékelés Csak ülök csukott szemmel és aggyal… írok a balkonon,
Két sor között kitekintek, látom elállt a forgalom…
A papír csak nem vet le, mint a szilaj ló?
Viseljen el, mert tollal vagyok kardozó!
Szúrok, döfök, sajnálkozok a leírt szavakkal,
Hová megyünk, én és a lúdtoll… apró pacákkal?
Papíron hagyjuk a nyomunkat,
Örökül hagyjuk a szavunkat…
Ki majd sokára, talán olvassa a soraimat,
Nem tudja, ki is voltam. Gondolkozik utca hosszat?
Érdekli-e majd, hogy én most hogyan gondolkozok, írok?
Milyen most a világ, az emberek és én még mit bírok?
Gondok barázdálják orcámat, sok terhet cipelek a vállamon,
Amikor tükörbe nézek, látom, eluralkodott a szánalom.
Írás közben csak támadjon, és majd kifonom a szófonatot,
Gyorsan leírom, hogy meg ne szakadjon, nem hagyom, gondolatot.
Az új gondolat olyan, mint egy gyorsvonat
Megjön és robog tovább, mint tehervonat.
Én érzem, hogy legyőz! Illúzió az élet?
Jó és rossz történik, de csak ez, mi két véglet?
Nem vagyok süket, csak nem hallom ez a létet.
Legyen hitünk, írjunk, ha a lelkünkben ott bent szorító,
Mert ha nem írod le, elfeleded ez elszomorító!
Sőt! Nagy gondolatot elfeledni, léleknyomorító!
Amikor a szellő a lelkemben feléleszt egy szép dallamot,
Békés poétává válok, el is felejtek minden haragot.
Rögvest fel is szállok az alkotás zakatoló vonatára,
Itt van aztán szükség az író poéta teljes tudatára.
Néha, végighúzod ujjadat a papíron végtelenül,
Mert nem jut eszedbe semmi, csak üldögélsz… nem fesztelenül…
Szúrok, döfök, írok, sajnálkozok, mint elkalandozó!
A papírom, csak nem vet le, mint betöretlen, szilaj ló?
Viseljen el, mert régi vitéz vagyok, tollal kardozó!
Vecsés, 2015. június 24. – Kustra Ferenc
Két sor között kitekintek, látom elállt a forgalom…
A papír csak nem vet le, mint a szilaj ló?
Viseljen el, mert tollal vagyok kardozó!
Szúrok, döfök, sajnálkozok a leírt szavakkal,
Hová megyünk, én és a lúdtoll… apró pacákkal?
Papíron hagyjuk a nyomunkat,
Örökül hagyjuk a szavunkat…
Ki majd sokára, talán olvassa a soraimat,
Nem tudja, ki is voltam. Gondolkozik utca hosszat?
Érdekli-e majd, hogy én most hogyan gondolkozok, írok?
Milyen most a világ, az emberek és én még mit bírok?
Gondok barázdálják orcámat, sok terhet cipelek a vállamon,
Amikor tükörbe nézek, látom, eluralkodott a szánalom.
Írás közben csak támadjon, és majd kifonom a szófonatot,
Gyorsan leírom, hogy meg ne szakadjon, nem hagyom, gondolatot.
Az új gondolat olyan, mint egy gyorsvonat
Megjön és robog tovább, mint tehervonat.
Én érzem, hogy legyőz! Illúzió az élet?
Jó és rossz történik, de csak ez, mi két véglet?
Nem vagyok süket, csak nem hallom ez a létet.
Legyen hitünk, írjunk, ha a lelkünkben ott bent szorító,
Mert ha nem írod le, elfeleded ez elszomorító!
Sőt! Nagy gondolatot elfeledni, léleknyomorító!
Amikor a szellő a lelkemben feléleszt egy szép dallamot,
Békés poétává válok, el is felejtek minden haragot.
Rögvest fel is szállok az alkotás zakatoló vonatára,
Itt van aztán szükség az író poéta teljes tudatára.
Néha, végighúzod ujjadat a papíron végtelenül,
Mert nem jut eszedbe semmi, csak üldögélsz… nem fesztelenül…
Szúrok, döfök, írok, sajnálkozok, mint elkalandozó!
A papírom, csak nem vet le, mint betöretlen, szilaj ló?
Viseljen el, mert régi vitéz vagyok, tollal kardozó!
Vecsés, 2015. június 24. – Kustra Ferenc
Itt a szüret, szedjük,
A szőlőfürtöt letépjük.
Daráljuk és préseljük,
A levét meg szeretjük.
Must lesz az most, finomka,
Murci meg az itóka.
Később érik, bor lészen,
Pohárban áll asztal szélen.
Lehet száraz, fehér,. Bordó,
Édes, félédes, aranyló.
Van, ki fehéret szereti,
Meg aki vöröset eszi.
Jövőre újra keresztelik,
S már óbornak nevezik.
Finomabb a zamata, íze,
Nézve szebbe lett a színe.
Megkóstolva esik jól,
Töltsünk még a palackból.
Ahogy e kis vers is,
Véget ér az óbor is.
Budapest, 1997. február 11. – Kustra Ferenc
A szőlőfürtöt letépjük.
Daráljuk és préseljük,
A levét meg szeretjük.
Must lesz az most, finomka,
Murci meg az itóka.
Később érik, bor lészen,
Pohárban áll asztal szélen.
Lehet száraz, fehér,. Bordó,
Édes, félédes, aranyló.
Van, ki fehéret szereti,
Meg aki vöröset eszi.
Jövőre újra keresztelik,
S már óbornak nevezik.
Finomabb a zamata, íze,
Nézve szebbe lett a színe.
Megkóstolva esik jól,
Töltsünk még a palackból.
Ahogy e kis vers is,
Véget ér az óbor is.
Budapest, 1997. február 11. – Kustra Ferenc
Nincs a reménynek,
Sem a félelemnek;
Hiánya a semminek.
A remény mesterségesnek,
Teljesülés lehetetlennek,
Tűnik… olyan messzi végtelennek.
Reménytelenségek, már végtelenek,
Az önfeledten bízók meg eszetlenek,
Nem hiszik, hogy reményeik lehetetlenek.
Emberi létet többek közt fönntartják remények,
Amik többnyire a képmutatás, s nem az erények…
Ember remél, míg él! Úgy tesz mintha; éltetnék remények…
Vecsés, 2019. március 27. – Kustra Ferenc – A lépcsőzetes versformát én alkottam meg. 12 sorból kell állnia. Az első sor 5 szótagos, majd minden sor egy szótaggal több. Minden 3. sor végén kötelező egy mondatlezáró írásjel! A rímképlet "A".
Sem a félelemnek;
Hiánya a semminek.
A remény mesterségesnek,
Teljesülés lehetetlennek,
Tűnik… olyan messzi végtelennek.
Reménytelenségek, már végtelenek,
Az önfeledten bízók meg eszetlenek,
Nem hiszik, hogy reményeik lehetetlenek.
Emberi létet többek közt fönntartják remények,
Amik többnyire a képmutatás, s nem az erények…
Ember remél, míg él! Úgy tesz mintha; éltetnék remények…
Vecsés, 2019. március 27. – Kustra Ferenc – A lépcsőzetes versformát én alkottam meg. 12 sorból kell állnia. Az első sor 5 szótagos, majd minden sor egy szótaggal több. Minden 3. sor végén kötelező egy mondatlezáró írásjel! A rímképlet "A".
Oly? jó, hogy vagy nekem Hildácska,
Kén' már használható villácska.
Szép testedre vágyok,
Mit nagyon imádok.
Hildácska, lesz gyűrött... szoknyácska?
Nevetve szeretném lepedőt,
Gyűrögetni, mint jellemerőt.
Nevetem, Te mosnál,
Sőt, te is vasalnál.
Kérek légyottot... teljesedőt.
Mond kedves, hogy áll a válóper?
Lelkem kíntól engem leteper.
Légy szabad és enyém,
Pihennénk, rét füvén?
Hildácskám! Vágyad, vággyal hever?
Vecsés, 2019. január 2. ? Kustra Ferenc ? LIMERIK csokor
Kén' már használható villácska.
Szép testedre vágyok,
Mit nagyon imádok.
Hildácska, lesz gyűrött... szoknyácska?
Nevetve szeretném lepedőt,
Gyűrögetni, mint jellemerőt.
Nevetem, Te mosnál,
Sőt, te is vasalnál.
Kérek légyottot... teljesedőt.
Mond kedves, hogy áll a válóper?
Lelkem kíntól engem leteper.
Légy szabad és enyém,
Pihennénk, rét füvén?
Hildácskám! Vágyad, vággyal hever?
Vecsés, 2019. január 2. ? Kustra Ferenc ? LIMERIK csokor
A pletykákat az irigyek generálják,
Hülyék elhiszik, az ostobák; továbbadják.
Rettenetesen nagy a tanulság:
Ócsárolni a másikat, miért nagy mulatság?
Micsoda baromság, fölöslegesen dühöngeni?
Mikor fölajánlják akkor kéne hosszan beszélgetni…
Elöntött miattad a mérgem nagyon,
Kicsit belekapartam a tapétába nagyon…
Vannak, kik rögtön megütik másikat,
Ők, ezzel nyomatékolják a vágyaikat.
Csókod tenger, egy nagy lélegzettel,
Erőszakodban keresem levegőt, mély lélegzettel!
Aprócska a bökkenő,
Heveskedő a rémhírterjesztő…
Álhír, gyorsan szárba szökkenő!
Szeretettel törölni rosszt, megtörténtet?
És képmutatásból, el kell dugni emléket?
Változó a világ, egyre romlik,
Tömeg, nem érti… mélyen belealszik…
A pletyka táplálja a gyűlöletet, terjedésben
Mint láng, esőben, fenyőerdőben.
Remegve, még ég a mécses lángja,
Lakást, hideg huzat járja…
Egybevág minden szavunk áhított jövőről,
Eltér szánakozásunk az utcán szenvedőről.
Vecsés, 2019. május 9. – Kustra Ferenc – íródott: oximoronos 10 szavasokban. Az oximoron (látszólag) egymásnak ellentmondó szavakat kombinál. Többsége nem valódi ellentmondás. Inkább kihangsúlyozza a dolgoknak azt a részét, ami valamilyen humoros, jelentőségteljes konfliktusba kerül.
Hülyék elhiszik, az ostobák; továbbadják.
Rettenetesen nagy a tanulság:
Ócsárolni a másikat, miért nagy mulatság?
Micsoda baromság, fölöslegesen dühöngeni?
Mikor fölajánlják akkor kéne hosszan beszélgetni…
Elöntött miattad a mérgem nagyon,
Kicsit belekapartam a tapétába nagyon…
Vannak, kik rögtön megütik másikat,
Ők, ezzel nyomatékolják a vágyaikat.
Csókod tenger, egy nagy lélegzettel,
Erőszakodban keresem levegőt, mély lélegzettel!
Aprócska a bökkenő,
Heveskedő a rémhírterjesztő…
Álhír, gyorsan szárba szökkenő!
Szeretettel törölni rosszt, megtörténtet?
És képmutatásból, el kell dugni emléket?
Változó a világ, egyre romlik,
Tömeg, nem érti… mélyen belealszik…
A pletyka táplálja a gyűlöletet, terjedésben
Mint láng, esőben, fenyőerdőben.
Remegve, még ég a mécses lángja,
Lakást, hideg huzat járja…
Egybevág minden szavunk áhított jövőről,
Eltér szánakozásunk az utcán szenvedőről.
Vecsés, 2019. május 9. – Kustra Ferenc – íródott: oximoronos 10 szavasokban. Az oximoron (látszólag) egymásnak ellentmondó szavakat kombinál. Többsége nem valódi ellentmondás. Inkább kihangsúlyozza a dolgoknak azt a részét, ami valamilyen humoros, jelentőségteljes konfliktusba kerül.
