Fúj szél, S fáj a szív.
Hullik a levél, hullik a könny.
Mind egy évszak, S mind egy személy!

Vár egy álom, S vár egy lány.
Nap süt, S vihar siett.
Hó hullik sáros földre, szíveket sebezve!

Nem hull a levél, nincs már kedve,
Nap se süt, hisz fáradt a lelke.
Az álom nem jön, Szívem kihűlt.

Ígéret S álom nem örök!
Vagy jön, vagy csupán álom mi eltűn.
A hó hullik, szívem múlik!

Nem fúj a szél, S már vihar sincs.
Virág nyílik, szívem fáj még.
Tavasz jött, kihűlt szívem feketeöltönyt öltött.

Mind az idő, mind egy ember az élet nem függ tőle!
Könny S mosoly, mind kettő lehet
Fekete szív sebe nem fog egyen sem.
Mind egy évszak, S mind egy személy!

Könnyes szemmel lépek be
az iskolaterembe,
körülöttem díszes csodák
és zokogó anyukák.
Nagyot dobban a szív,
mikor a tanár sorba állít.
Itt az idő, induljatok, szépen sorban,
emlékezettek az elmúlt időszakra.
Lezárult életünk egy szaka,
bezáródik mögöttünk
az iskola kapuja.
Boldog szívvel emlékezünk
majd vissza, hisz sokat adott
nekünk az iskola.

Ne féljetek, itt vagyok,
hisz már én is nagy vagyok,
nagycsoportos óvodás.
Tudod, milyen sok a dolgom?
Annyi lányra kell vigyáznom,
egész nap csak megyek ide-oda.
Látod, milyen fárasztó az óvoda!

Teraszon ülünk csendesen,
Eszünk, borozunk rendesen.
Csendben, némán beszélgetünk,
Felrémlik előttünk életünk.

Később szó kerül jövőről,
Én lemondok a desszertről.
Inkább anekdotázgatok,
Így derűs perceket okozok.

Van sikere másnak, nekem is.
Eldöntjük az élet szép, vagyis
Azt inkább, hogy éljük életünket
Ha már megkaptuk létünket.

Lassan telik az ember ideje,
Lassan ránk száll a csendes este.
Békesség, szeretet leng körül,
Társaság emészt, csendben ül.

Hessentjük a szúnyogokat,
Topogtatjuk lábainkat.
Ezzel verjük taktust, ütemet,
Sorra vesszük sok éneket.

Ez kéne most is, mit oly’ rég
Ez gyermekkoromban történt még.
Sajna békés idők elmúltak
S ezek ma már csak vágyak.

Vecsés, 1998. október 20. – Kustra Ferenc József

Vad holdfény vágtat át a rónán,
Kevés, ki erre megy ez órán.
Kevés, ki veszi erre a merszet,
Legjobb, ha visz magával sereget.

A magányos vajon mit kereshet,
Miért nem visz magával sereget?
Biztos erre van valami dolga,
Nagy a mersze és/vagy bátorsága.

Nemcsak mersz kell, de sok szerencse is.
Cél; nemcsak menni, de találni is.
Ilyen az élet, mint egy nagy róna,
Vad holdfényben látunk képet róla.

Vecsés, 1998. július 30. - Kustra Ferenc József