Csikorgó hideg van,zúzmarák a fákon,
hó lepte már be a lépteid nyomát,
nem jössz,nem is hívsz,hiába várom,
nem látom többé arcod mosolyát.

Tegnap még azt hittem te hozod el nékem
a tavaszi szellőt,a nyíló ibolyát,
s mint napfény simítja a bimbódzó virágot,
úgy láttam arcod szelíd mosolyát.

Tegnap még azt hittem ,tőled kék az ég is,
tegnap még azt hittem,tőled zöld a fű,
mára hideg tél lett elborult az ég is,
még az édes méz is olyan keserű.

Nem várok rád többé,nem tudok remélni,
bár te voltál a legszebb,legdrágább nekem,
te voltál nekem a legszebb tévedésem,
szívemben örökké ott él a neved.

Az éjszaka elragadta az álmok magasztos árnyait,
az idő árván nyögte az utolsó percet.

Tékozló angyal a halállal dacol,
a szerelem romjaiból kitörve szelíden dalol.
Az érzés vágta sebek kifakadtak az arcán,
de ő nem törődve ezzel, eltűrt mindent némán.

Életre hívó lelkek kérlelik,
bűnöktől átitattot mivoltát eressze el.
Még egy ideig gyötrik az elveszett remények,
közben búcsút intenek a keserves emlékek.

A düh mint fájdalom, némán elvész a sötétség kijáratában.
Elejtett könnyei lassan felszáradnak.
A létezés öröme belemarkolt megsebzett szívébe,
teret adva ezzel a tajtékzó boldogságnak.
Mosolya elűzte lelke féltett titkait.

Az öszeforrt szíve az élet dallamával egyre dobbant,
gyógyító tüze benne újra lángra lobbant.
Megszégyelte magát a bűntelen keserűség,
és emlékké forrva, elhagyta a romok városát.

Szabadsága újult erővel babonázta meg gondolatait.

Szeretete átitatott minden folyót,
öröme életre keltette a természet csodáit,
reménye buzgón szárnyalt a horizont tetején,
boldogsága együtt ünnepelt a világgal.

Éltem billenő penge, porhanyó.
Lelkem mint odvas, korhadó
fának bele.
Próbáltam tartalmat tölteni bele.
Kukachadak dagonyázó testén
átbotorkálva, átesvén
sárban kúsztam, végtelen.
Így indult az életem.
Fájdogált a levegő, hasított
az elme, Földön
tartott az anyagmegmaradás elve.
Csúsztam, másztam, keltem én,
s kapartam a létcsövet,
mivel lógtam anyám köldökén.
Ittam, ettem, mint más ki él,
s volt a léthez kedvem,
mert volt kiért. De...
a lélekfolyam sodrás
tengeremhez kiér,
megszűnök, s ab ovo
éltem a semmiért.

Sokszor azon töprengtem,
Ahogy itthon ültem csendben,
Jó ez így teljesen egyedül,
vagy a magány előttem táncra perdül?

Furcsa, egy kicsi kis talány,
jó érzés vagy rossz talán?
Van amikor szükség van egyedül létre,
de örökre, abból senki sem kérne.

Ha már végképp nincsen senkid,
bírod, bírod, de vajon meddig?
Ha viharba vagy ködbe kerül az életed,
kievezel? Nem, ezt csak te képzeled!

De ha valaki megszorítja a kezed
és azt mondja gyere, evez velem.
Nem lesz olyan természeti akadály,
ami megingatná a hajót, ha együtt evez egy pár.

Jöhetnek kalózok, énekelhetnek a szirének,
összebújnak, így semmitől se félnek.
Kibukkanhat jéghegy, feltámadhat a szél,
egymás szemébe néznek és elmúlik a veszély.

Lehet más nélkül is sodródni az árral,
kalózok,szirének,jéghegy, szél mind mind csak árthat.
Idővel ezeket már nem is veszed észre,
csak mikor süllyed a hajó, és úgy érzed vége.

Ha valaki nyújt feléd egy szerető, segítő kezet,
ragadd meg és szorítsd, de el sohase engedd!
Kéz a kézben utazhattok az élet tengerén.
Te is lehetsz boldog, nem csak én.

Ma kiszakad a szívemből egy újabb darab,
megint eltelt egy év, de az emléke velem marad.
Megannyi értékes perc, és tétova gondolat,
sok csodás emlék, és persze szomorú pillanat.
De hát a végén úgyis csak a jóra emlékszik az ember,
segíts hát azon, aki fél, aki még adni nem mer.

Maradj meg jónak
törtetőn mosolygónak.
Ha örülsz, tűnj mohónak,
ékeskedjél minden bóknak.
De légy kegyese az igaz szónak!
Mert az élet egy szeszélyes csónak
mely a végén úgyis partot ér.

Vigyázz rá, őrizd, vidd tovább az álmod,
amire szükséged lesz azt útközben úgyis megtalálod.

Legyen ez neked a legszebb december,
melynek utolsó perce boldogan elragad,
remélem ez a Vers szívedben örökre megmarad.

Kívánom, hogy jövőre a boldogságtól csillogjon a szemed,
Boldog új évet kívánok Neked!