Mennyire szeretsz? Mondd el újra
hallani szeretném hangodat,
ahogy kimondod újra és újra
nevemet suttogva, boldogan.

Szeretsz e úgy mint a legszebbik rózsát
mely tenéked ontja minden illatát?
Mely ablakod alatt lágyan és szelíden
bűvös illattal lengi be szobád?

Hiányzom e? Vagy eloltja bárki
hirtelen feltámadt égő szomjadat?
Hiányzom e ha messze vagyok tőled
s nem érzed ajkadon forró csókomat?

Látod? Én szeretlek! S kínzó szomjamat
nem olthatja el senki sem!
Csak tőled akarok minden apró bókot
melytől melegség járja át szívem!

Tőled akarom a bársonyszirmú rózsát,
a gyöngéd ölelést, a forró csókokat,
nem kell senki más ezen a világon!
Csak te olthatod el égő szomjamat!

Csak te vagy nekem egyedül a földön
ki elhozza nékem a virágzó tavaszt,
és ha te nem jössz , nem is kell senki!
Magamba temetem minden álmomat!

Hiányzol Anya! Le sem tudom írni
mennyire hiányzik becéző szavad,
mennyire hiányzik gyöngéd érintésed
szíved melegsége, arcod mosolya.

Megadnék mindent egy gyöngéd érintésért
hogy megsimíthassam őszülő fejed,
olyan boldog lennék, ha legalább egyszer
arcom simítaná vénülő kezed.

Hiányzol Anya! Hisz te voltál nékem
borongós időkben minden támaszom,
amikor fejemet válladra hajthattam
egyszerre megszűnt minden bánatom.

Most is rád gondolok könnyező szemekkel
s lélekben próbállak megérinteni,
Te vagy a legdrágább ezen a világon!
Sohasem foglak elfelejteni!

A legszebb szó, amit tenéked mondtam
azon a hűvös éjszakán,
fülembe cseng, még most is úgy hallom
mintha éppen most mondanám.

Amikor azt mondtam téged szeretlek
olyan boldogan néztél reám!
Mintha megkaptál volna minden kincset
amely a földön létezik talán.

s amikor elmentél olyan árva lettem,
akár az utolsó, sápadt fénysugár,
amely az ég alján búcsút intve sóhajt
s azután kialszik mint a gyertyaláng.

Egy jó anya bármi is történt
egyformán szereti minden gyermekét,
mindegyik oly kedves néki,
akár a legszebb, legdrágább nyakék.

Egy jó anya szeretné mindig
jóra nevelni minden gyermekét,
s ha néha-néha elgyengül mégis,
Ő is csak ember,mindenféleképp.

Megtenne mindent, hogy megőrizzen
minden bánattól amíg csak lehet,
S ha mindennap talán nem is érzed,
hidd el:Ő akkor is,örökké szeret!

Szüntelen némaság ejt rabul engem
Tekintettemben örök magány
A szavakat rég összeszedtem
Hátha elfojtja bennem a halál!
Keserű íze van minden hangnak
Mely torkomban alszik éjszakákon át
Neki rohannék egy penészes falnak
Csak hogy újra csókolhassam a szád
Hallgatok, míg lehet! Félek
Ha nem ezt teszem,
Elveszítelek először téged
Majd elveszítem végleg az eszem
Az őrülettel ülünk itt csendben
Nézzük egymást szüntelen
Egy elvarázsolt cseresznyés kertben
Melyben tátong egy bús verem
Szótlan vagyok már napok óta
Pedig neved suttogására készülök
Rég óta vágyom egy szóra
De ha kimondom, megszédülök
Így hallgatok, míg lehet! Reménykedem
Hogy nem öl meg a bús magány
Hogy egyszer megtalálom helyem
Hogy viszont szeret az a barna lány