A búzamezők
Napjai már lejártak.
Pékek öröme.
*
Tűző napocska
Aranya kalászt érlelt.
Roppanó kenyér.
*
Boglyák glédában,
Nap még tüzes csókot oszt.
Árnyékban sincs hűs.
*
Bennem ég még tudat, hogy a nyár csók-gyújtó
Az árnyékba bújt estlepel meg felbujtó.
Utána futnék, hogy el ne menjen nyaram…
Most nem mehetek, elfeküdtem a nyakam…
Most is csak állok, érzem, lelkemből illanó vágyakat,
Próbálom élvezni körbeölelő napsugarakat.
Este is, az éj fekete leplébe takarózik az ég,
Szívemet vágyva, fájdalom feszíti, mikor lesz újra kék…
*
A bárányok már
Összebújtak, zord idő!
Eső kezd esni.
*
A mélyülő éj-kékbe sápadtan figyel a csillag-sereg,
Nem is hunyom le szemem, vigyázok, mert egy még eltekereg.
Hegyen, az átmelegedett sziklák, árnyékot már nem adnak,
Az ott lakó vaddisznók, bánatos röfögésre fakadnak.
Már a Nap is remegve, bánatosan, láthatáron lemenő,
Izzad is, látszik horizonton, hogy ott nagyon esik az eső.
Eső, rossz idő, köd és a viharok, mind jelzi, ez az elmúlás,
Kacagva támadó szélvihar, mit készít... puha-avar újulás.
*
Felharsan gerle
Hangja, erdei csendben.
Párját keresi.
*
Elgondolkoztam, hogy az ősznek is megvan a maga szépsége,
Halottak napja persze nem jó, ez azért lélek reménysége…
Távoli vihar hangjából hallom, hogy nem is kell sokat várni,
Szőlő is lassan beérik, szüret is lesz, csak neki kell állni…
A diónk is beérett, már lehet Kossuth-kiflit sütni,
Bízok, hogy az aranyló napsugarak fognak még sütni…
Lelkemben már zsongva dúdolgat az ősz éneke,
Pirosodik a „vecsési piros” szép nagy szeme.
*
A tiszta égbolt
Sötét egén, Hold suhan.
Halvány árnyékok.
*
Lesz még itt, hogy a szélvihar leveri a fák kabátját,
Meg beűzi nálunk is, a kutyaólba a lakóját.
Lesz, hogy a léptünk majd a harmatos fűben tocsog,
Éhes varjúsereg, meg szántásban trécsel, locsog.
*
Úti nyárfasor,
Mellette él dinnyeföld.
Már érett dinnyék.
*
Lehunyt szemmel látom szépséges, újuló őszi fényeket,
És ezzel azt hiszem, sikerült is megfogni a lényeget.
Túl a láthatáron hideg hajnal erre lép,
A réteken elterülő fűszőnyeg még szép.
Az erdőt kigombolja, lemezteleníti a szél,
Hallani, hogy két fuvallat-roham egymással beszél.
Bámész fellegek is munkába állnak, összeállnak,
Nem sajnálkoznak a fák által levetett kabátnak…
*
Kezdő szélvihar
Öreg drótkötélen ül.
Leesve, dühöng.
*
Hideg szelence
Lassan nyílik. Viharok.
Minden, köd-nedves.
*
Falevél hullik,
Felrepíti vadult szél.
Még, napfény szikra.
Vecsés, 2014. október 1. – Kustra Ferenc József - Versben és eredeti, Basó féle haikuban…
Napjai már lejártak.
Pékek öröme.
*
Tűző napocska
Aranya kalászt érlelt.
Roppanó kenyér.
*
Boglyák glédában,
Nap még tüzes csókot oszt.
Árnyékban sincs hűs.
*
Bennem ég még tudat, hogy a nyár csók-gyújtó
Az árnyékba bújt estlepel meg felbujtó.
Utána futnék, hogy el ne menjen nyaram…
Most nem mehetek, elfeküdtem a nyakam…
Most is csak állok, érzem, lelkemből illanó vágyakat,
Próbálom élvezni körbeölelő napsugarakat.
Este is, az éj fekete leplébe takarózik az ég,
Szívemet vágyva, fájdalom feszíti, mikor lesz újra kék…
*
A bárányok már
Összebújtak, zord idő!
Eső kezd esni.
*
A mélyülő éj-kékbe sápadtan figyel a csillag-sereg,
Nem is hunyom le szemem, vigyázok, mert egy még eltekereg.
Hegyen, az átmelegedett sziklák, árnyékot már nem adnak,
Az ott lakó vaddisznók, bánatos röfögésre fakadnak.
Már a Nap is remegve, bánatosan, láthatáron lemenő,
Izzad is, látszik horizonton, hogy ott nagyon esik az eső.
Eső, rossz idő, köd és a viharok, mind jelzi, ez az elmúlás,
Kacagva támadó szélvihar, mit készít... puha-avar újulás.
*
Felharsan gerle
Hangja, erdei csendben.
Párját keresi.
*
Elgondolkoztam, hogy az ősznek is megvan a maga szépsége,
Halottak napja persze nem jó, ez azért lélek reménysége…
Távoli vihar hangjából hallom, hogy nem is kell sokat várni,
Szőlő is lassan beérik, szüret is lesz, csak neki kell állni…
A diónk is beérett, már lehet Kossuth-kiflit sütni,
Bízok, hogy az aranyló napsugarak fognak még sütni…
Lelkemben már zsongva dúdolgat az ősz éneke,
Pirosodik a „vecsési piros” szép nagy szeme.
*
A tiszta égbolt
Sötét egén, Hold suhan.
Halvány árnyékok.
*
Lesz még itt, hogy a szélvihar leveri a fák kabátját,
Meg beűzi nálunk is, a kutyaólba a lakóját.
Lesz, hogy a léptünk majd a harmatos fűben tocsog,
Éhes varjúsereg, meg szántásban trécsel, locsog.
*
Úti nyárfasor,
Mellette él dinnyeföld.
Már érett dinnyék.
*
Lehunyt szemmel látom szépséges, újuló őszi fényeket,
És ezzel azt hiszem, sikerült is megfogni a lényeget.
Túl a láthatáron hideg hajnal erre lép,
A réteken elterülő fűszőnyeg még szép.
Az erdőt kigombolja, lemezteleníti a szél,
Hallani, hogy két fuvallat-roham egymással beszél.
Bámész fellegek is munkába állnak, összeállnak,
Nem sajnálkoznak a fák által levetett kabátnak…
*
Kezdő szélvihar
Öreg drótkötélen ül.
Leesve, dühöng.
*
Hideg szelence
Lassan nyílik. Viharok.
Minden, köd-nedves.
*
Falevél hullik,
Felrepíti vadult szél.
Még, napfény szikra.
Vecsés, 2014. október 1. – Kustra Ferenc József - Versben és eredeti, Basó féle haikuban…
Egyszerű, hétköznapi, viharos gondolatok…
Mint egy szétlőtt makadámút az életutam,
És már régen rájöttem, ez csak előfutam...
Ó!
Csodák
Csodája,
Minden ragyog
A kék ég és Föld.
*
Életfronton sincs lehetőség, hogy állandóan múlassunk...
A nagy és figyelmetlen örömbe, könnyen belehalhatunk!
Mily
Kellem,
Tavasz van.
Szívben ébred
Bűbájos érzés.
*
Villámok erősszakosan ölelik az erdőt,
Tovább fenyegeti a gaz reszketőt, remegőt!
Te,
Drága!
Fényedben
Úszik lelkem,
Jó, hogy velem vagy.
*
Hajjaj,
Nagy itt a baj!
Anyám otthon, csendben vár, biztosan nem örül,
A hülyeségeimbe lassan beleőrül...
Mily
Csodás!
Hevesen
Ver, kalapál
Szívem, keblemben.
*
Kukoricásban
Dagonyáz a vaddisznó!
Csak szárazság van...
Fitt,
Derűs
Életem.
Szívem zenél,
Lelkem zsong veled.
*
Játszótéren, juj, kemény a beton.
Szülő az, ki tanulságot levon!
Most
Szemem
Mosolytól
Csillog, villog.
Ugye itt maradsz?
*
Csendben ültem fönn az eperfán,
A kék-madár meg csak meredt rám.
Hívtam őt, de a szárnyával megcsapott
Lóra kapott és oly' gyorsan ott hagyott...
Jó
Nekem
Így veled,
Ha menned kell,
Csak ne örökre.
*
Voltam én katona is, békében, nem voltam fronton,
Pedig, lehet, hogy nem volna gondom, semmilyen fronton...
Térj
Néha
Be hozzám,
Én várok rád.
Ó, te! Boldogság...
*
Szép lelkem elsőre beköltözött egy romvárba,
Így talán mehetett volna akár mozdonygyárba.
Már tudom, a váram egy szétnyilazott roncstelep,
Szó szerint semmi nincs, így lehet enyém... címszerep.
Nem kell ajtót zárni, a fő-falak is kupacban,
Ezt éljem, ha tudom… remek, végzetes gubancban.
Vecsés, 2018. február 25. – Szabadka, 2018. február 27. – Kustra Ferenc- A verset én írtam, az apeva csokrot, szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. A csokor címe:”Érte élni érdemes”.
Mint egy szétlőtt makadámút az életutam,
És már régen rájöttem, ez csak előfutam...
Ó!
Csodák
Csodája,
Minden ragyog
A kék ég és Föld.
*
Életfronton sincs lehetőség, hogy állandóan múlassunk...
A nagy és figyelmetlen örömbe, könnyen belehalhatunk!
Mily
Kellem,
Tavasz van.
Szívben ébred
Bűbájos érzés.
*
Villámok erősszakosan ölelik az erdőt,
Tovább fenyegeti a gaz reszketőt, remegőt!
Te,
Drága!
Fényedben
Úszik lelkem,
Jó, hogy velem vagy.
*
Hajjaj,
Nagy itt a baj!
Anyám otthon, csendben vár, biztosan nem örül,
A hülyeségeimbe lassan beleőrül...
Mily
Csodás!
Hevesen
Ver, kalapál
Szívem, keblemben.
*
Kukoricásban
Dagonyáz a vaddisznó!
Csak szárazság van...
Fitt,
Derűs
Életem.
Szívem zenél,
Lelkem zsong veled.
*
Játszótéren, juj, kemény a beton.
Szülő az, ki tanulságot levon!
Most
Szemem
Mosolytól
Csillog, villog.
Ugye itt maradsz?
*
Csendben ültem fönn az eperfán,
A kék-madár meg csak meredt rám.
Hívtam őt, de a szárnyával megcsapott
Lóra kapott és oly' gyorsan ott hagyott...
Jó
Nekem
Így veled,
Ha menned kell,
Csak ne örökre.
*
Voltam én katona is, békében, nem voltam fronton,
Pedig, lehet, hogy nem volna gondom, semmilyen fronton...
Térj
Néha
Be hozzám,
Én várok rád.
Ó, te! Boldogság...
*
Szép lelkem elsőre beköltözött egy romvárba,
Így talán mehetett volna akár mozdonygyárba.
Már tudom, a váram egy szétnyilazott roncstelep,
Szó szerint semmi nincs, így lehet enyém... címszerep.
Nem kell ajtót zárni, a fő-falak is kupacban,
Ezt éljem, ha tudom… remek, végzetes gubancban.
Vecsés, 2018. február 25. – Szabadka, 2018. február 27. – Kustra Ferenc- A verset én írtam, az apeva csokrot, szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. A csokor címe:”Érte élni érdemes”.
Vánszorgok az ingoványban.
A félhomályos éjszakában.
Új életemre vadásztam.
Hajt a vágy, hogy megtaláljam.
Elvesztek a mindennapok.
Integetnek csontvázkarok.
Ez a hely lesz a végzetem.
Nem találom új életem.
Emlékeimet foltozom.
Miért hagytam el otthonom?
Nem volt elég, mi enyém volt.
Könny borít szememre fátyolt.
A félhomályos éjszakában.
Új életemre vadásztam.
Hajt a vágy, hogy megtaláljam.
Elvesztek a mindennapok.
Integetnek csontvázkarok.
Ez a hely lesz a végzetem.
Nem találom új életem.
Emlékeimet foltozom.
Miért hagytam el otthonom?
Nem volt elég, mi enyém volt.
Könny borít szememre fátyolt.
Őseim szavával beszélek.
azok a szívós harcosok kiknek otthona
Az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték mint a vonalakat
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
Sőt, még az ők ősei szavával is beszélek,
kik Atlantiszt uralták, és kik részesei
e ókori és sejtett regének.
Nem ismerek más istent mint szívemet,
azt az élő, lüktető hús-harangot.
Szemeim ős hiteknek tág ablaka,
És a fejemben a nap fénylik,
mert önmagamnak vagyok a hajnala.
Ragadjátok el testem és máglyán égessétek el,
Az én lelkem a csillagok között bolyong,
és örök fényük toromnál tüzel.
A jövő gyermeke vagyok, saját
holnapom ígérete, attól elnézve hogy
Atlantisz és Ázsia a véremben folyik.
Egy ezer álom és épp annyi éjszaka
most mint egy árvíz összeesküdik,
és mint egy egyedüli hosszas hang,
fenyeget torkomból kitörni,
hogy elmossa egy ezer év törmelékét,
és bármi mást mit ideje eltörölni.
De uralkodok önmagamon,
és erőmet fegyelmezem,
mert a földhöz vagyok kötve
és nagyon is csak ember vagyok.
Arra a nagy összeolvadásra várok
amikor az emberi és isteni végül együtt ragyog.
azok a szívós harcosok kiknek otthona
Az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték mint a vonalakat
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
Sőt, még az ők ősei szavával is beszélek,
kik Atlantiszt uralták, és kik részesei
e ókori és sejtett regének.
Nem ismerek más istent mint szívemet,
azt az élő, lüktető hús-harangot.
Szemeim ős hiteknek tág ablaka,
És a fejemben a nap fénylik,
mert önmagamnak vagyok a hajnala.
Ragadjátok el testem és máglyán égessétek el,
Az én lelkem a csillagok között bolyong,
és örök fényük toromnál tüzel.
A jövő gyermeke vagyok, saját
holnapom ígérete, attól elnézve hogy
Atlantisz és Ázsia a véremben folyik.
Egy ezer álom és épp annyi éjszaka
most mint egy árvíz összeesküdik,
és mint egy egyedüli hosszas hang,
fenyeget torkomból kitörni,
hogy elmossa egy ezer év törmelékét,
és bármi mást mit ideje eltörölni.
De uralkodok önmagamon,
és erőmet fegyelmezem,
mert a földhöz vagyok kötve
és nagyon is csak ember vagyok.
Arra a nagy összeolvadásra várok
amikor az emberi és isteni végül együtt ragyog.
Egyszerűen fogalmazva két realitást ismerek:
Egy belsőt és egy külsőt, vagy ha tetszik,
Egy szubjektív és objektív világot.
Akár milyen határtalannak is tűnik a világ
végtelen távlataival, minden emberi koponyában
potenciálisan van egy világegyetem.
Fejemben nincs helye se “id”-nek se “ego”-nak
melyek vad spekuláció alapján fogantak,
mert minden alkalommal mikor van egy ötletem
egy ősrobbanás vagy egy szupernóva
lángra lobban a koponyámban.
Ezért, Sigmund bácsi, te ravasz vén róka,
Tudatom veled hogy nem vagyok rabja
a szenvedélyemnek, és nincs semmi vágyam
visszakúszni anyám méhébe.
Még kevésbé akarom apámat meggyilkolni
hogy anyámmal hálhassak.
Inkább, magamon túl nyúlok, hol igazi lényem
olyan mint egy mozdulatlan inga,
vagy egy függőón mely világosan kimutatja
a különbséget a vízszintes és a merőleges között
és emígy állok.
Bármi történik, szemem és fülem nyitva van,
és ha nem is vagyok hatvan évnél több,
magamban hordom vezércsillagomat,
de te, kedves Zigi, az ingatagokat és őrülteket
használod mércédé. Valaha is gondoltál arra
azokat tanulmányozni kik próbálják
az emberi szférát túlhaladni, vagy talán
úgy gondoltad hogy szárnyra kapnak,
és ezért elérhetetlenek részedre?
Míg te, vén szélhámos, turkálsz poros és nedves
tárgyak között egy nedves pincében,
én a házam tetején ülök és engedem magamat
elragadtatni az éjszakai csillagok által,
és vízióim vannak Buddhák és ős bölcsekről kiknek
ajkain csüngök amint egymással beszélgetnek.
Amint álmodozom, a Himalája csúcsaira kerekedek
és bennsőséges ismeretet szerzek a tiszta fehér fényről.
Te viszont le akarsz engemet rántani valamiféle
ősiszapba, melyre csak úgy tudok válaszolni hogy: Pfuj!
Egy belsőt és egy külsőt, vagy ha tetszik,
Egy szubjektív és objektív világot.
Akár milyen határtalannak is tűnik a világ
végtelen távlataival, minden emberi koponyában
potenciálisan van egy világegyetem.
Fejemben nincs helye se “id”-nek se “ego”-nak
melyek vad spekuláció alapján fogantak,
mert minden alkalommal mikor van egy ötletem
egy ősrobbanás vagy egy szupernóva
lángra lobban a koponyámban.
Ezért, Sigmund bácsi, te ravasz vén róka,
Tudatom veled hogy nem vagyok rabja
a szenvedélyemnek, és nincs semmi vágyam
visszakúszni anyám méhébe.
Még kevésbé akarom apámat meggyilkolni
hogy anyámmal hálhassak.
Inkább, magamon túl nyúlok, hol igazi lényem
olyan mint egy mozdulatlan inga,
vagy egy függőón mely világosan kimutatja
a különbséget a vízszintes és a merőleges között
és emígy állok.
Bármi történik, szemem és fülem nyitva van,
és ha nem is vagyok hatvan évnél több,
magamban hordom vezércsillagomat,
de te, kedves Zigi, az ingatagokat és őrülteket
használod mércédé. Valaha is gondoltál arra
azokat tanulmányozni kik próbálják
az emberi szférát túlhaladni, vagy talán
úgy gondoltad hogy szárnyra kapnak,
és ezért elérhetetlenek részedre?
Míg te, vén szélhámos, turkálsz poros és nedves
tárgyak között egy nedves pincében,
én a házam tetején ülök és engedem magamat
elragadtatni az éjszakai csillagok által,
és vízióim vannak Buddhák és ős bölcsekről kiknek
ajkain csüngök amint egymással beszélgetnek.
Amint álmodozom, a Himalája csúcsaira kerekedek
és bennsőséges ismeretet szerzek a tiszta fehér fényről.
Te viszont le akarsz engemet rántani valamiféle
ősiszapba, melyre csak úgy tudok válaszolni hogy: Pfuj!