Adj, helyet magad mellett kérlek,
hiszen tudod, hogy nélküled,
minden perc, minden eltöltött óra,
keserves kín és gyötrelem.

Hadd legyek veled minden este,
s mikor fáradtan érkezel,
átveszem majd a vállaidról
a súlyt, mely a lelked őrli fel.

Tudom: most rossz időket élünk.
Fáj. És úgy tépi szívemet!
Őrjítő ez a messzeség, mely
elválaszt tőled kedvesem.

Lelkem most vad viharként tombol,
mint egy vulkán, és úgy remeg,
nem bírnám ki, ha bármi érne,
hiszen te vagy a mindenem.

Te vagy a szikra, mely még éltet,
s a tűz is, amely úgy lángra kelt,
amikor nem vagy, szinte éget,
s néha félek, hogy megsebez.

Adj, helyet magad mellett kérlek,
s szeress úgy, ahogy én teszem,
most míg itt vagyok, hisz egy perc csak,
s elragadhat az éj szele.

Vad holdfény vágtat át a rónán,
Kevés, ki erre megy ez órán.
Kevés, ki veszi erre a merszet,
Legjobb, ha visz magával sereget.

A magányos vajon mit kereshet,
Miért nem visz magával sereget?
Biztos erre van valami dolga,
Nagy a mersze és/vagy bátorsága.

Nemcsak mersz kell, de sok szerencse is.
Cél; nemcsak menni, de találni is.
Ilyen az élet, mint egy nagy róna,
Vad holdfényben látunk képet róla.

Vecsés, 1998. július 30. - Kustra Ferenc József

A csend átölel és erős markával fogva tart,
Kizárja belőlem, mellőlem a vad csatazajt…
Fülembe sutyorog, nagy mocskosságokat,
Majd lesz itt még ordítás… csapkodásokat.

Markol és a lelkemben lehullott falevelet sepreget,
Én meg csak nézem a földig logó, sötétedő felleget.
A csend, mint a csendes eső, rám szitál, de szüntelen,
Én meg csak várom, hogy történjen valami hirtelen.

Lehetne ordítás, kiabálás, netán öröm sikoly!
Vagy lehetne más zaj, szokatlan és rettenetes, mégoly
Hatásos, hogy valami történjen, változzon?
Csend, mint pókmagány, vágyok, nehogy behálózzon!

Fülzúgás csendem, rájöttem, maga a mocsok!
Nincs, elöl- hátul semmi zaj, én meg hallgatok!
A csendem tam-tam dobon játszik, csak úgy veri...dallam bennem elmállik!
Kitörök, ki kell jutnom a zajba és akkor utunk végleg elválik.

Bízok benne, lesz még nóta, lesz még örömordítás!
Vagy ha nem, akkor ez is csak az… egy élet ámítás…

Vecsés, 2013. november 23. - Kustra Ferenc József

Versben és haikuban

Havazik, én meg állok, várok… nem a napfényben…
Csak várva és állva, ázok, sűrű hóesésben,
És már a bajuszomat is befehéríttette,
Hideg meg... szám szélét lilásra elkékítette!

Bízok, hogy reggelre a sok-sok jégvirág is kivirágzik,
Lesznek angyalok is… kántor jókedvű lesz és orgonázik…
*
Süvöltve száll a
Tél szele, árkokon át!
Árokparti szél.
*
Szép a fagyos kép,
Összekuszált hópelyhek…
Vízszintesen száll.
*
Hóesés! Szakad!
Kavarodás, fagyos kép!
Úgy dühöng a tél.
*
Reggel megint csak, tejfehér köd takarja be a hűlő testem,
Nagyon erőszakos, csak elállja, hogy messzire lásson szemem.
Kiútkeresésben, hóesésben, ritka-hideg másodpercben,
Keserűnek élt életpercben, hó fények átölelnek csendben.
Ördögi fekete hófelhők sötétjében… alatta mozgok…
Nagy, jéghideg kínok mögött... csak a sok jégcsap között nem romlok…
Vár engem az új élet és vele a sok új gyötrelem?
Mit tegyek, hogy már végleg hagyjon el engem a félelem…
*
Úgy szakad a hó,
Dombra megyünk szánkózni…
Hóba süllyedünk!
*
Reggel megint csak, tejfehér köd takarja be a hideg testem,
És az erőszakos, nem engedi, hogy messzire lásson szemem.

Kiútkeresésben, hóesésben, ritka-hideg másodpercben,
Keserűnek élt életpercben, hó fények átölelnek csendben.
Ördögi fekete hófelhők sötétjében… alatta mozgok…
Nagy, jéghideg kínok mögött... csak a sok jégcsap között nem romlok…

Vár engem az új élet és vele a sok új gyötrelem?
Mit tegyek, hogy már végleg hagyjon el engem a félelem…
*
Ha már hó esik,
Dombon fogunk csúszkálni…
Hóba süllyedünk!
*
Hegyek, fák, lombok, utak és bokros völgyek,
Mind fehérek, hópelyhek befedik őket.
Szállnak, a hópelyhek, repülnek ott fent, a széllel,
Az meg fújja őket mindenfelé, szanaszéjjel.

A hideg uralkodik hófúvással, szanaszét…
Már úgy várom a hófúvás végének kezdetét…
Vajon megérem én a vég kezdetét,
Vagy csak élem soká, a kezdet végét?
*
Gyönyörű, kék ég!
Havas, tejfehér minden.
Gyönyörködtető.
*
Felhőpaplan alól, ha majd kitakarják az égboltot,
Bízok benne, hogy látok én még szép eget… sok csillagot.

Vecsés, 2015. január 01. - Kustra Ferenc József

A háborodott
Tegnap holnapja, ma van!
Múló pillanat!
*
Mindennap árnyat vet a múlt a mai napra,
Ez bizony lelkembe ivódott, meg az agyba…
Nem tudok ettől szabadulni... gondolatba.
*
Múlt történések…
Sírva fakadó mosoly!
Átélt pillanat.
*
Minden gondolatnak vannak árnyoldalai,
És ezek belőlünk folyvást csak tolulnak ki.
*
Az idő csendje,
Görnyedve elmenetel.
Múltba masíroz!
*
Múltnak a csendje,
Lélekemelő remény.
Bizalom! Mégis?
*
Fakó a világ,
Jönnek, mennek a napok.
Múltban végződik…
*
Messze utazok én az időtengereken át.
Benne átölelnek hullámok a habokon át.
Rohanvást kéne sietni, mert elfogy az életutam,
De, ha meggondolom, nem csökken a múltbéli fájdalmam…

Visszanézve múltba, hány élettel jöttél a világra?
Van-e valaki, aki figyelmeztet bajra, hibára?
*
Fáradtan ballag,
A jövő a múltunkba.
Napi lét, enyész!
*
Ha elszáll az élet, majd egy kicsinyke fénysugárka hív,
Múltad véglegesen beszippant, utolsót dobban a szív.
Akkor már csak a múltad leszel… milyen kék lesz az ég, hív…

Az utad végén, bármi van is, visszafordulni nem lehet,
Ha van még erős gondolatod, az már csak káprázat lehet…
Ha még alkotnál, késő itt már neked, semmi nem segíthet.
*
Emlék integet,
Volt árnyjáték rám feszül.
Emlékkutatás…

Vecsés, 2015. november 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Meditáció versben és európai stílusú haikuban…