Idő 
Értékelés 
Értékelés A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Régen megtaláltam(?) én az életutam és elvesztettem…
Az óta bizony, karon fogott kóborlás az én kedvesem…
Így már nekem, régen a sakkozás vele, a lételemem…
Még fut bennem a heves véráram,
A testem a saját életgyáram!
Ha sakkpartinak nézem, ez a csúcsjátszma,
De a kérdés, hogy ki lesz a győztes máma?
A halál nagy sakkjátékos, nagyon csontos újakkal,
Mindent lever, partit nyer az aktuális bábukkal.
Előszobámban vagy egy majdnem vakult tükör!
Abba nézegetem, hogy én vagyok az örök?
Megöregedtem és már meg is bolondultam?
A halált hagyom én nyerni, csak… úgy játszottam?
*
Nagyon nagy játékos,
A csontos ujjú! Parádés.
Leveri parasztot!
Ha megszólal, mondja, hogy sekk!
Válaszolok, én nem megyek!
*
Ez a zörgő, engem, nyikhajnak néz, folyvást sekket ad…
Királynőm sem győz menekülni, ez valós hadd-el-hadd…
Nekem meg állkapocs odaszól, ebből mássz ki magad!
*
Nem kapkod a táblán,
Ő az úr, ezen a pályán.
Egykedvű és csak üt!
Csontos kezű, sohse kapkod.
Kaszát, hiába markolod!
*
Vajh, én már dögrováson vagyok? A királynőm lesz, aki ment... meg?
A csont pofa, nevetve sakkból kilépett… kaszás keze remeg?
Óh, Uram adj erőt! Komolyan gondolja, mint téli fergeteg?
*
Volt biz’, hogy majdnem matt!
Szép felszálló por a fénybe,
Tekintetem, messze.
Ez meg csak nézi a táblát,
Kopogtatja, csontos sarkát.
*
Csontos újakkal értékeli helyzetet, állát simítja,
Ízület régen nincsen, így a csontok csak kopognak rajta.
Futót fogta és ez jó, mert akkor én nyerek.
Ő csak intett így én már mozdulni sem merek.
Megáll az ész, hogy folyvást vesztésre én állok,
De küzdök és ennek sekkre, nem gazsulálok.
Nem fárad, elmélkedik, dolgozik... mattot adhasson, rendesen.
Én alig bírom tartani magamat, győzelemre éhesen.
Régen, olyan nagy balgán gondoltam, okos vagyok,
Mint egy új csillag, glóriaként fennen ragyogok,
De közben a saját hamumba omlottam… szét tiprott napok…
Mint egy szibériai, levél nélküli fa, olyan vagyok.
*
Csontos, árad-apad.
Patak legyőzi a sziklát!
Én nem vagyok patak…
Szépek a csillagok, nézem.
Még hadd lássam! Én ezt kérem.
*
Rángatja a szerencsétlen lovat, az csak nyerít!
Ha én mernék, akkor rászólnék: azt a mindenit!
Folyvást mosolyognak a kiálló pofacsontjai,
Rám merednek közben, fixíroznak szemüregei.
Bölcsen, megfontoltan játszik, igen idegőrlőn.
Ha akar valamit, akkor rám néz, felül lévőn.
Ha megindul, akkor táblán bábu pusztaság lesz,
Ilyen a talárokkal értünk meg… Te nem kelessz…
Küzdők én, már csak nem hagyom el enyészetnek, magamat,
Hatvanhét évesen nem hagyom elveszni a partimat!
Elkorhadt bútorok, már rég elavultak,
Szétesnek, az enyészetben széthullanak.
Éjjel csattognak majd a denevérszárnyak,
Ők is úgy néznek ki, mint ezen csontvázak.
Remélem, velük nem kell éjjel sakkoznom,
Öregszem, kell már éjjel kicsit aludnom…
Életemben, folyton-folyvást, mentem előre,
Igyekeztem, hogy feljussak a hegytetőmre.
De állandóan abba helyzetbe kerültem,
Hogy soha, saját hegytetőmre fel nem értem.
*
A játszma kétséges!
Mosolyog, és magabiztos.
Van vesztenivalóm!
Jól sakkozni és csak nyerni!
Mattot… végül kap mindenki…
Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és TANQ –ban…
Az óta bizony, karon fogott kóborlás az én kedvesem…
Így már nekem, régen a sakkozás vele, a lételemem…
Még fut bennem a heves véráram,
A testem a saját életgyáram!
Ha sakkpartinak nézem, ez a csúcsjátszma,
De a kérdés, hogy ki lesz a győztes máma?
A halál nagy sakkjátékos, nagyon csontos újakkal,
Mindent lever, partit nyer az aktuális bábukkal.
Előszobámban vagy egy majdnem vakult tükör!
Abba nézegetem, hogy én vagyok az örök?
Megöregedtem és már meg is bolondultam?
A halált hagyom én nyerni, csak… úgy játszottam?
*
Nagyon nagy játékos,
A csontos ujjú! Parádés.
Leveri parasztot!
Ha megszólal, mondja, hogy sekk!
Válaszolok, én nem megyek!
*
Ez a zörgő, engem, nyikhajnak néz, folyvást sekket ad…
Királynőm sem győz menekülni, ez valós hadd-el-hadd…
Nekem meg állkapocs odaszól, ebből mássz ki magad!
*
Nem kapkod a táblán,
Ő az úr, ezen a pályán.
Egykedvű és csak üt!
Csontos kezű, sohse kapkod.
Kaszát, hiába markolod!
*
Vajh, én már dögrováson vagyok? A királynőm lesz, aki ment... meg?
A csont pofa, nevetve sakkból kilépett… kaszás keze remeg?
Óh, Uram adj erőt! Komolyan gondolja, mint téli fergeteg?
*
Volt biz’, hogy majdnem matt!
Szép felszálló por a fénybe,
Tekintetem, messze.
Ez meg csak nézi a táblát,
Kopogtatja, csontos sarkát.
*
Csontos újakkal értékeli helyzetet, állát simítja,
Ízület régen nincsen, így a csontok csak kopognak rajta.
Futót fogta és ez jó, mert akkor én nyerek.
Ő csak intett így én már mozdulni sem merek.
Megáll az ész, hogy folyvást vesztésre én állok,
De küzdök és ennek sekkre, nem gazsulálok.
Nem fárad, elmélkedik, dolgozik... mattot adhasson, rendesen.
Én alig bírom tartani magamat, győzelemre éhesen.
Régen, olyan nagy balgán gondoltam, okos vagyok,
Mint egy új csillag, glóriaként fennen ragyogok,
De közben a saját hamumba omlottam… szét tiprott napok…
Mint egy szibériai, levél nélküli fa, olyan vagyok.
*
Csontos, árad-apad.
Patak legyőzi a sziklát!
Én nem vagyok patak…
Szépek a csillagok, nézem.
Még hadd lássam! Én ezt kérem.
*
Rángatja a szerencsétlen lovat, az csak nyerít!
Ha én mernék, akkor rászólnék: azt a mindenit!
Folyvást mosolyognak a kiálló pofacsontjai,
Rám merednek közben, fixíroznak szemüregei.
Bölcsen, megfontoltan játszik, igen idegőrlőn.
Ha akar valamit, akkor rám néz, felül lévőn.
Ha megindul, akkor táblán bábu pusztaság lesz,
Ilyen a talárokkal értünk meg… Te nem kelessz…
Küzdők én, már csak nem hagyom el enyészetnek, magamat,
Hatvanhét évesen nem hagyom elveszni a partimat!
Elkorhadt bútorok, már rég elavultak,
Szétesnek, az enyészetben széthullanak.
Éjjel csattognak majd a denevérszárnyak,
Ők is úgy néznek ki, mint ezen csontvázak.
Remélem, velük nem kell éjjel sakkoznom,
Öregszem, kell már éjjel kicsit aludnom…
Életemben, folyton-folyvást, mentem előre,
Igyekeztem, hogy feljussak a hegytetőmre.
De állandóan abba helyzetbe kerültem,
Hogy soha, saját hegytetőmre fel nem értem.
*
A játszma kétséges!
Mosolyog, és magabiztos.
Van vesztenivalóm!
Jól sakkozni és csak nyerni!
Mattot… végül kap mindenki…
Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és TANQ –ban…
Nyugalmas a Balaton partja, alszik a nádas is,
Gólyák állnak fél lábon, miért nem- zörren a haraszt?
Melegben a csendes pihenő antiszociális?
Gólyák meg éheznek, nincs nekik picikényi malaszt!
*
Kínai versforma; Tizenhat szótag "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa
Tó.
Cirógató, csábító.
Cakóknak
Hallal kábító.
**
A csomómentes káka nagyra nőtt, melegben nagyot szundít,
A békák meg a tövében féltve őrzik a sok kis ebit.
Az egyik gólya csak annyit tett, hogy letette a lábát,
Valamire fölfigyelt és ez már elverte az álmát.
*
Kínai versforma; „bambuszliget”: 4x7 szótag „Zhuzchici” = Rímképlet aaxa
Nádasban jó maradni,
Békés dalra fakadni.
Fészkelőkből, békákból,
Kell hozzá egy csapatnyi.
**
Egyedül erre hemzsegett egy motorcsónakos vadállat,
Fordulva, akkor hullámot csapott, beijedt a sok állat!
Ha ez lett volna a déli tünemény-fény, kérünk még párat.
*
Kínai versforma; Tizenhat szótag "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa
Nyár!
Tudom, hogy csak reám vár.
Szépsége
Bús szívembe zár.
**
A kisebb halak beijedtek és menekülnének, de látja a gólya!
A békák meg ugrottak is, a hosszú-lábú, hosszú-csőrű meg ezt látta.
Össze is kapkodott pár falatot, így le is tudta az ebédet legott,
Ügy tűnik neki, hogy ma a türelme sikeres volt, jól beprogramozott!
*
Kínai versforma; „bambuszliget”: 4x7 szótag „Zhuzchici” = Rímképlet aaxa
Elcsendesült a nádas,
Nem kerreg a kis szájas,
Jól lakott már a gólya,
S hál a béka, a hájas.
Siófok, 2017. május 5. – Érd, 2020. augusztus 10. - Kustra Ferenc – a verset én írtam. Kiegészítette kínai stílusban: szerző-, és poétatársam Gani Zsuzsanna!
Gólyák állnak fél lábon, miért nem- zörren a haraszt?
Melegben a csendes pihenő antiszociális?
Gólyák meg éheznek, nincs nekik picikényi malaszt!
*
Kínai versforma; Tizenhat szótag "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa
Tó.
Cirógató, csábító.
Cakóknak
Hallal kábító.
**
A csomómentes káka nagyra nőtt, melegben nagyot szundít,
A békák meg a tövében féltve őrzik a sok kis ebit.
Az egyik gólya csak annyit tett, hogy letette a lábát,
Valamire fölfigyelt és ez már elverte az álmát.
*
Kínai versforma; „bambuszliget”: 4x7 szótag „Zhuzchici” = Rímképlet aaxa
Nádasban jó maradni,
Békés dalra fakadni.
Fészkelőkből, békákból,
Kell hozzá egy csapatnyi.
**
Egyedül erre hemzsegett egy motorcsónakos vadállat,
Fordulva, akkor hullámot csapott, beijedt a sok állat!
Ha ez lett volna a déli tünemény-fény, kérünk még párat.
*
Kínai versforma; Tizenhat szótag "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa
Nyár!
Tudom, hogy csak reám vár.
Szépsége
Bús szívembe zár.
**
A kisebb halak beijedtek és menekülnének, de látja a gólya!
A békák meg ugrottak is, a hosszú-lábú, hosszú-csőrű meg ezt látta.
Össze is kapkodott pár falatot, így le is tudta az ebédet legott,
Ügy tűnik neki, hogy ma a türelme sikeres volt, jól beprogramozott!
*
Kínai versforma; „bambuszliget”: 4x7 szótag „Zhuzchici” = Rímképlet aaxa
Elcsendesült a nádas,
Nem kerreg a kis szájas,
Jól lakott már a gólya,
S hál a béka, a hájas.
Siófok, 2017. május 5. – Érd, 2020. augusztus 10. - Kustra Ferenc – a verset én írtam. Kiegészítette kínai stílusban: szerző-, és poétatársam Gani Zsuzsanna!
Verset írok monotonon,
Zakatolunk vonatokon.
Utazzunk, és lássunk világot,
Ismerjük meg, egész világot.
Jó dolog menni, kirándulni,
Ismeretlen tájat is látni.
Embereket megismerni,
Az újba belemélyülni.
Van világba sok látni való,
Van világnak sok csodája, ó!
Minél többet lát az ember,
Annál inkább "igaz" ember.
Persze más a finn vagy olasz,
Lehetőséget ne szalassz!
Meg kell nézni, amit lehet,
Ha tudod, járd be az eget.
Budapest, 1998. július 29. ? Kustra Ferenc József
Zakatolunk vonatokon.
Utazzunk, és lássunk világot,
Ismerjük meg, egész világot.
Jó dolog menni, kirándulni,
Ismeretlen tájat is látni.
Embereket megismerni,
Az újba belemélyülni.
Van világba sok látni való,
Van világnak sok csodája, ó!
Minél többet lát az ember,
Annál inkább "igaz" ember.
Persze más a finn vagy olasz,
Lehetőséget ne szalassz!
Meg kell nézni, amit lehet,
Ha tudod, járd be az eget.
Budapest, 1998. július 29. ? Kustra Ferenc József
Lángokban égtünk akkor éjjel,
nem is értem, már, hogy lehet
olyan hirtelen lángra kapni,
ahogyan akkor ott, veled.
Ma is érzem a forróságát,
amely átjárja mindenem,
hisz az a tűz, mi benned égett,
felgyújtotta a szívemet.
Nem hittem el, hogy tudok szeretni
olyan tűzzel, mely oly heves,
mint a pillanat töredéke,
mely átsuhan rajtad hirtelen.
Nem is értettem akkor éjjel
magam sem azt, hogy mért teszem,
nem akartam már úgy szeretni
senkit, hisz lelkem oly sebes.
Lángokban égtünk, s akkor úgy tűnt,
sosem alszik ki teljesen,
hisz az a szikra oly erős volt,
s egy röpke perc alatt lángra kelt.
Mégis kihunyt, de mégse bánom,
hisz melege most is úgy ölel,
hogy felmelegít, és elvarázsol
újjá élesztve mindenem.
Most itt vagyok. Izzó parázsként
várva, hogy újra lángra kelts,
tudom, hogy lángod perzsel, éget,
de mégis: te vagy a mindenem!
nem is értem, már, hogy lehet
olyan hirtelen lángra kapni,
ahogyan akkor ott, veled.
Ma is érzem a forróságát,
amely átjárja mindenem,
hisz az a tűz, mi benned égett,
felgyújtotta a szívemet.
Nem hittem el, hogy tudok szeretni
olyan tűzzel, mely oly heves,
mint a pillanat töredéke,
mely átsuhan rajtad hirtelen.
Nem is értettem akkor éjjel
magam sem azt, hogy mért teszem,
nem akartam már úgy szeretni
senkit, hisz lelkem oly sebes.
Lángokban égtünk, s akkor úgy tűnt,
sosem alszik ki teljesen,
hisz az a szikra oly erős volt,
s egy röpke perc alatt lángra kelt.
Mégis kihunyt, de mégse bánom,
hisz melege most is úgy ölel,
hogy felmelegít, és elvarázsol
újjá élesztve mindenem.
Most itt vagyok. Izzó parázsként
várva, hogy újra lángra kelts,
tudom, hogy lángod perzsel, éget,
de mégis: te vagy a mindenem!
