Ködfátyol borít leplet a földre
könnyben áztatva földet és vetést,
fehér takarót hiába várna,
sehol sincs hó, csak ázik a vetés.

Pedig úgy vágyna meleg takaróra!
Sűrű könnyek közt ázik, didereg,
esdeklő szemekkel tekint az égre,
hozzon már havat, vagy egy kis meleget.

Könnyes szemekkel néz le a felhő,
aztán megrázza rongyos köpenyét,
pár cseppet szór rá néma búcsúzással,
aztán elvonul, s kitisztul az ég.

Olyan szép minden. Zöldül a fű is,
már a hóvirág is bontja szirmait,
rügyeznek már a fák is kint a kertben,
s madarak ülnek már az ágain.

Élénk csipogás tör be a csendbe
s újra éled a tavaszi világ,
napsugár omlik a tavaszi földre,
minden kivirul. Ébred a világ.

Ne búsulj te sem. Lesz még jobb, hidd el!
Nem lehet ilyen gonosz a világ!
Gondolj arra, hogy szebb lesz a holnap,
s rád is vár még egy szebb, egy jobb világ.

Vándorok vagyunk itt a földön,
kölcsön kaptuk az életet
Istentől, és Ő dönt majd arról,
ki, meddig marad idelent.

Mint mosott kavics a patakparton,
melyet a víz már kivetett,
éppen úgy vagyunk számkivetve,
s várjuk azt, aki észrevesz.

Várunk arra a tiszta hangra,
mint patak, ha csobban friss vize,
s hullámot vetve messze visz majd
oda, ahol még jobb lehet.

Vándorok vagyunk. S tudjuk azt, hogy
egyszer mindennek vége lesz,
mégis vágyjuk, hogy még sokáig
boldogok lehessünk idelent.

Vágyjuk azt a kis melegséget,
amely belsőnkben árad el,
éppen úgy, ahogy a vér az
erünkben lassan csergedez.

Ragaszkodunk az utolsó percig
létünkhöz, mindegy, hogy milyen,
mégis küzdünk, hisz szeretni vágyunk
mindaddig, míg a vég jön el.

Olyanok vagyunk mi is néha,
mint színész a színfalak mögött,
mosolyunk fénye csak addig látszik,
míg eltűnünk a függönyök között.
Boldogan játszunk szenvedélyes
társat, érzéki szeretőt,
kívül nevetünk, belül sírunk,
mint egy gyönge kis csecsemő.
Nehéz az út, amelyen járunk,
s lábunkban néha nincs erő,
mégis: annyiszor talpra állunk
tudván, hogy nincsen pihenő.
Lelkünk szirmain ezer tüske
hagyott már égető sebet,
mégis: annyiszor legyőz mindent
a bennünk szunnyadó szeretet.
Mint a feltörő szivárvány, mely
színesre festi a kék eget,
amely előbb még oly borús volt,
most tarka színekben lebeg.
Olyanok vagyunk mi is néha.
Hullámzunk jó és rossz között,
mint a tenger, amikor néha
morajlik dús habok között.
Küzdünk, remélünk, amíg élünk,
s míg a lelkünkben van parázs,
nem adjuk fel, míg meg nem szűnik
a legutolsó dobbanás.

Már Káin és Ábellel kezdődött,
mely a testvériséget lerontotta.
Isten Káinnel nem törődött
és inkább Ábelt választotta.
Keserű múlt és sötét jövő!
Mi más a föld mint temető?

Noé ősi korszaka végén
árvíz pusztította a népet.
Az Úr végtelen haragja
sújtotta az emberiséget.
Keserű múlt és sötét jövő!
Mi más a föld mint temető?

Volt-e valaha bármely korszak
melyben hiányzott az erőszak?
Ezrével haltak a harcosok,
kik nem régen még játszottak.
Keserű múlt és sötét jövő!
Mi más a föld mint temető?

Minden ember megöregszik,
kihullik a haja s foga.
Erre orvosság már nincsen,
mert csak egy út vezet tova.
Keserű múlt és sötét jövő!
A föld nem más mint temető.

Boldogságot ringatnak a hullámok,
Fölöttük testesülnek meg az álmok.
A levegőben harsog a fecskeszó,
Hogy ez csökkenő, bizony, nagyon nem jó!

A nyár vad-meleg hevében forrón-égetőn hallik a csend,
A partok között vitorlások suhannak. Mind szélért esend.
Déli parton vagyunk, szemben a hegyek sötét sziluettje,
Vonulatukon szinte remegőnek látszik a nap kérge…

Most indul el Tihany felé egy dugig rakott teherkomp,
Utasok integetnek, távolodnak, majd lesz: vissza-komp.
Mesésen sima a víztükör, fenyegető felhőzet nem látszik,
Gólyák húznak a nádas felé, öten: éhes a csapat, úgy látszik.

Többen is egyszerre jöttünk rá, itt az ebédidő, menjünk,
Aztán majd gyerekekkel utána strandolunk! Hát üdülünk…

Vecsés, 2015. július 20. – Kustra Ferenc József