Nem kéred már, hogy mondjak szép meséket,
nem mondod régen, ha valami fáj,
nem bújsz már hozzám úgy vágyva, mint régen,
szeretetem, mely sugárzik reád.
Már csak álmaimban ölelhetlek néha
olyan szeretettel, és annyira fáj,
hiányod, amely egyre jobban éget,
súlyos sebet hagyva szívem kapuján.
Hiszen ugyanúgy tárva van most is!
Ugyanúgy szeret, és éppen úgy vár,
mint akkor, mikor egy hűvös őszi reggel
először áradt mosolyom reád.
Ködfátyol takar minden régi álmot,
de szívemben ma is épp úgy él tovább,
s olyan szeretettel, olyan féltve őrzök
szívem mélyében minden vallomást.
Amely nekem szólt, hisz gyermeki szíved
tőlem remélte minden sóhaját,
mindegy, hogy nyár, vagy hideg téli éj volt,
úgy bújtál hozzám, mint megriadt madár.
Most már messze vagy. Mégis: egyre várom;
elgyöngült karokkal, hogy hazatalálj,
s kopott szívemben nincs már semmi álom;
csak sóhajok könnye, mely tehozzád száll.
nem mondod régen, ha valami fáj,
nem bújsz már hozzám úgy vágyva, mint régen,
szeretetem, mely sugárzik reád.
Már csak álmaimban ölelhetlek néha
olyan szeretettel, és annyira fáj,
hiányod, amely egyre jobban éget,
súlyos sebet hagyva szívem kapuján.
Hiszen ugyanúgy tárva van most is!
Ugyanúgy szeret, és éppen úgy vár,
mint akkor, mikor egy hűvös őszi reggel
először áradt mosolyom reád.
Ködfátyol takar minden régi álmot,
de szívemben ma is épp úgy él tovább,
s olyan szeretettel, olyan féltve őrzök
szívem mélyében minden vallomást.
Amely nekem szólt, hisz gyermeki szíved
tőlem remélte minden sóhaját,
mindegy, hogy nyár, vagy hideg téli éj volt,
úgy bújtál hozzám, mint megriadt madár.
Most már messze vagy. Mégis: egyre várom;
elgyöngült karokkal, hogy hazatalálj,
s kopott szívemben nincs már semmi álom;
csak sóhajok könnye, mely tehozzád száll.
Jó volna végre úgy ébredni
minden pirkadó hajnalon,
hagy arcodat lássam, amikor ébredsz,
s ujjam hajadba túrhatom.
Érezni minden simításban,
hogy épp olyan fontos vagyok,
mint a szellő, amelyik felfrissít,
míg végigsuhan az arcodon.
Érezni, ahogy hozzám simulva
halkan a nevemet suttogod,
hogy tudhassam, milyen fontos is néked,
amikor átölel két karom.
Hiszen az idő egyre csak múlik
deret szórva a hajamon,
s te messze vagy, annyira messze!
Csak a fényképed láthatom.
Hallom hangod a telefonban,
és tudom, érzem, hogy szeretsz!
De úgy hiányzik az érintésed!
S oly ritkán vagyok most veled.
Néha jó volna felégetni
mindent, ami még visszatart,
hogy veled ébredjek minden reggel,
míg nem köszön ránk az alkonyat.
minden pirkadó hajnalon,
hagy arcodat lássam, amikor ébredsz,
s ujjam hajadba túrhatom.
Érezni minden simításban,
hogy épp olyan fontos vagyok,
mint a szellő, amelyik felfrissít,
míg végigsuhan az arcodon.
Érezni, ahogy hozzám simulva
halkan a nevemet suttogod,
hogy tudhassam, milyen fontos is néked,
amikor átölel két karom.
Hiszen az idő egyre csak múlik
deret szórva a hajamon,
s te messze vagy, annyira messze!
Csak a fényképed láthatom.
Hallom hangod a telefonban,
és tudom, érzem, hogy szeretsz!
De úgy hiányzik az érintésed!
S oly ritkán vagyok most veled.
Néha jó volna felégetni
mindent, ami még visszatart,
hogy veled ébredjek minden reggel,
míg nem köszön ránk az alkonyat.
Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?
Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?
Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?
Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?
Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?
Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?
Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?
Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?
Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?
Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?
Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.
Mit tennél, mondd, ha minden egyes álmod
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?
Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?
Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?
Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?
Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?
Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.
összeomlana olyan hirtelen,
mint egyetlen pillanat megtörő varázsa,
s nem tudnál tenni semmit ellene?
Ha a szívedben égő éltető szikra
kialudna egy röpke perc alatt,
s ha az ablakon besütő napfény
melege már csak múlt emlék marad?
Mit tennél, mondd, ha nem találnál többé,
s nem marad más, csak puszta kőfalak,
mely nem ád meleget, s hűvös némaságban
kellene élni minden napodat?
Talán akkor majd ráébrednél végre,
Hogy a lelkemben túl sok seb maradt,
melyet te okoztál, és miattad vérzik,
s hiába kötözöm, mégis ott marad?
Talán akkor majd megértenéd végre,
hogy te tépted széjjel minden álmomat,
hiába vársz rám, nem találsz meg többé,
s az üres falak már nem adnak vigaszt?
Kereshetsz mást, hisz annyi minden van még
rajtam kívül, mely boldogságot ad,
de úgy ahogy én, sosem tud szeretni
senki, s benned is mély sebet fakaszt.
Miért jó az, ha tűző nap süt, és
s ronggyá égeti bőrödet
vad melegével, s izzadtságcseppek
képeznek rajta gyöngyöket?
Mért nem tud végre adni az Isten
egyszerre annyi meleget,
amely nem éget, felmelegít csak,
s messzire űzi a hideget?
Miért kell oly sokszor fagyban, hóban
dideregni, s az hogy lehet,
hogy míg te fázol, mások henyélnek,
s mégis övék a tisztelet?
Miért kell mindig egyeseknek
annyit szenvedni más helyett?
Miért nem szeret egyformán Isten
minden anyát, és gyermeket?
Miért nézi a szenvedésünk?
Mért büntet minket ennyire?
Hiszen nem tettünk semmi rosszat,
csak azt szerettük, kit nem lehet.
Oly sok védtelen, ártatlan gyermek
szenved ok nélkül. Istenem!
Mért nézed végig szenvedésük,
ha a hatalmad végtelen?
Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,
hogy meglássák azt a kis jelet,
mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!
Mondd? Most merre vagy? Istenem!
Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek
bűnhődjön annyi rossz helyett!
Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,
ki nem érdemli az életet!
s ronggyá égeti bőrödet
vad melegével, s izzadtságcseppek
képeznek rajta gyöngyöket?
Mért nem tud végre adni az Isten
egyszerre annyi meleget,
amely nem éget, felmelegít csak,
s messzire űzi a hideget?
Miért kell oly sokszor fagyban, hóban
dideregni, s az hogy lehet,
hogy míg te fázol, mások henyélnek,
s mégis övék a tisztelet?
Miért kell mindig egyeseknek
annyit szenvedni más helyett?
Miért nem szeret egyformán Isten
minden anyát, és gyermeket?
Miért nézi a szenvedésünk?
Mért büntet minket ennyire?
Hiszen nem tettünk semmi rosszat,
csak azt szerettük, kit nem lehet.
Oly sok védtelen, ártatlan gyermek
szenved ok nélkül. Istenem!
Mért nézed végig szenvedésük,
ha a hatalmad végtelen?
Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,
hogy meglássák azt a kis jelet,
mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!
Mondd? Most merre vagy? Istenem!
Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek
bűnhődjön annyi rossz helyett!
Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,
ki nem érdemli az életet!

Értékelés 

