Azóta is utánad vágyakozom
Nem lettél a szeretőm
se sorsomban csillagom
nem éreztem közelről a bőröd illatát
kitárt tenyeredben
nem lüktettek csodák
s én sem tartottam rőt
lángjaidat a tenyeremben
pedig öleltelek százszor is
ha rád gondoltam
megvert s megáldott
képzeletemmel

Azóta is vágyódom utánad

senki sem tudja, hogy
a távolból imádtalak
és a csodáid előtt térdre- hullva
örök vágyként viszlek majd
magammal , ha menni kell
a sirató dombra
Szép asszony-testedet őrzöm , mint
hajnali utcák a csöndet
kerestelek már százszor is
más asszonyokban, akik szembe-jöttek
kutattalak , mindhiába
beleégetted magad az ereimbe
tombolhatok,utca-hosszat
üvöltözve , és a nevedet kiáltva, hogy
Hol vagy ?!

Késő bánat
November van
hull a lombja a fáknak
közelít a tél

Nincs mit tenni, telik az idő, a sivár élet, a feledésbe merül.

Mit is tehetnék, hogy a nevem fent maradjon? Talán várjam a megfelelő pillanatot?

Nagy rejtelem ez, mit sokan kerestek már. Nagy reményeket fűzve, útnak indulván.

Mi lehet a titkuk, kiknek sikerült már? Talán tudták mit tesznek, vagy a véletlen műve lehetett ez?

Bizakodva kémlelem a kék eget, s bízok benne hogy valakinek a hőse lehetek.

Lángoló szerelmem mely irántad ég,mindent fel éget, s szemeid szürkés homálya immár örökre bennem él. A szerelem mit irántad érzek, meg nem fogalmazható, csak érzem olyan vagy nékem, mint hideg kéznek a téli kandalló.

Szeretnéd-e tudni, mi lehetett volna
Ha mindketten hátat fordítunk a múltnak?
Akarod-e tudni, mik lehettünk volna
Ha hangot adunk a szívből jövő szónak?
Kíváncsi vagy-e, ki lenne melletted
Ha tudnák titkaid mik betöltik életed?
Érdekel-e, hogy érdekelsz-e még?
Vesztegetnéd időd így, hogy csak egyszer élsz
Rám, kinek ez az egy élet is kevés
Veled, hiszen mikor megfogtad a kezem,
Az örökkévalóságot akartam szüntelen.
Szeretnéd-e tudni, mi lehetett volna
Ha mindketten csak bólintunk a jóra?
Akarod-e tudni, mik lehettünk volna
Ha végül igennel feleltünk volna?
Kíváncsi vagy-e, hogy ott lennék-e még
Ha büszkeséged félretéve a helyes útra lépsz?
Szavaid, mint apró tőrök szúrták át szívemet,
Tetteid, mint futótűz égették fel életem.
Megtörve, egyedül, de mégis itt állok,
Egy világban, hol remény reményt öl,
Reménykedve csak rád várok.

Az éjszakák kivéreztetett sziluettjei közt,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
e
sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint
mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden igazi szerelem örök
telhetetlenségét holtponttól holtpontig.

A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos.
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja
az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.