Szófelhő » Eget » 115. oldal
Idő    Értékelés
Míg, kezem- vezette toll sercegve dudorász a papíron,
Addig örömöm, bánatom magamból, tollammal kiírom.
Fehér, famentes papírra vetem a dolgokat,
Írok bele sok mindent, szépeket és gondokat.

Kalamárisomban a sok tenta, az maga a tudás,
Lúdtollammal hordom papírra, maga a boldogulás!
Jó, frissen metszett a lúdtollam, egészségesen sercegve hagy tentát a papíron,
A gyertyáim is súgják, hogy írjak, hagyjak tenta nyomot, lépjek át saját tudáson.

Három gyertyát is egyszerre égetek asztalon, hogy lássak,
Melegítik a lelkemet, hogy kiadjam lényegét, mának!
Egy ég szemben, középen,
Egy-egy meg asztalszélen?

A falról, körben mindenhol lelógó láng-árnyak egymásnak vibráló játéka,
Kölcsönözte azt, mitől kísérteties a csendes szobának a hangulata.

Az újonnan beállított gyertyám pislákolgat lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot is lejt magában.
Csak úgy mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
A láng meg lassan lobog, mintha értené, néha sercen.

Lelki egészségemhez írni kell, mindent mi eszembe jut,
Ez aztán a lelki kényszer, ebből biz' nincsen semmi kiút.
Kalamárisban a tinta, melyet használni kell betűket leírni,
Őszintén, gondosan fogalmazva, a lényeget nagyon beleszőni...

A három gyertya fényénél látszik, meddig van tele a kalamáris,
Ahogy fogy a tenta, lúdtoll sercegve előjelzi... tölteni máris!

Kalamáris a tenta, a lúdtoll és papír,
Ez az egyensúly és ne kelljen tintaradír!
A három gyertya fényénél, látszik, hogy tenta fényes,
Majd matt lesz, de addig hozzányúlni fölöttébb kényes.

Vecsés, 2016. június 25. ? Kustra Ferenc
Beküldő: Kustra Ferenc
Olvasták: 529
Békés élet kellene, sors ad magatehetetlent!
Sors amúgy nem ad ilyent, csak jól elviselhetetlent,
Csak gerjeszti tovább, fáradhatatlan lehetetlent.
*

(haiku)
Szenderül a táj,
Elnémult a madárdal.
Ezüst ruhát ölt.

(senrjú)
Lassan mozdul már,
Sok év terhét cipeli.
Vágya békés lét.
*

Dér hidegen októberi, őszi a reggelem!
Nem egy ilyen csípős, vad élet kellene nekem?
Sors csak fütyül rám, csak tapos tovább, bele a lápba
És látszik, jól érzi magát, ebbe a mulatságba?
*

(septolet)
Bősz
Ősz
Hideget kettőz.

Deres reggelen
Ülni kinn kellemetlen.
Ősz körülöttem,
Őszbe ért életem.
*

Az immár sálviselős októberi reggelen,
Felismerem? itt a tél, jóm alig van? ne vesszen.
Sorsom, nem fázik, saját mocskában engem üt, izzad
És ez azt eredményezi, pozitívum nem fakad?
*

(sedoka)
Csípős már az ősz,
Közel kóricál a tél.
Meleg szoba? szív kövül.

Ha nincs, ki ölel,
Meleg szoba nem segít.
Szél süvít, kinn s szívemben.

Vecsés, 2019. szeptember 12. ? Szabadka, 2020. március 26. ? Kustra Ferenc ? a versszakokat én írtam, alájuk a haikut, senrjú ?t, septoletet, sedoka ?t, szerző és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: Elnémult a madárdal
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 646
Előre? én sehonnan tudhatom, hátra hány évem maradt,
Meg talán vár-e még küldetés a borús, kéklő ég alatt.
Vajon, mesélhetek-e még én? nekem is új élet fakadt?

Tegnapjaim, már mind temetett és ehetetlen...
A mákat nézem, ezek nagy része temetetlen.
Holnapjaim? vajúdásuk szinte lehetetlen.

Világtól rejtegettem vágyam és minden féltett kincsem,
De már látom, nagy, romos kőheggyé vált minden mögöttem.
Váram rom, fala, szilárd alapja sincsen! Ez életem.

Ahogy öregen észlelem, felém már nincs szánalom se,
De azt is látom, hogy nincs meg a szánalom esetlege!

Immár, ezüstős hajú vagyok én, én a jó öreg vándor,
Az utam is öreg, s megöregedett előttem a jászol.
Ez a helyzet, ezt sugárzom, járhatok én bármikor, bárhol.

Nem lesz itt már csata, nem lesz itt, egyéni bajvívás,
Aki ilyet akar, az lehet tőlem, mindenki más?

Én emlékszem mindenre a régmúltból és még régebbről,
Azokra, mik előtörnek a temetett messzeségből?
Bajt vívni meg már minek? Csak azt is, feledékenységből?

Régi múltból, még régebbről,
Tör előre messzeségből...

Kihűltem én is, mint a várban régen az élet,
Már csak kockakövek egymáson, enyészeté lett!
Meg közöttük már a gaz! Ami immár még, úr lett!

Várromom sok-sok, mázsányi, szürke és karcos kockakő,
Természetes emlékek zúdulnak alá? beterítő!
Ez, nekem csak ellen-barikád, vagyok, sikoltva nyögő!

Életemben volt még a váramban saját kutam,
De ma már heveny szomjúságom a rajt-cél futam.

Volt nekem is, mint másnak nehéz keresztem,
De már az sincs, elkorhadt már és letettem...
Ülök az árokparton, mindent feledtem...

Vecsés, 2016. november 22. ? Kustra Ferenc
Beküldő: Kustra Ferenc
Olvasták: 574
A tető megroskadt valaha régen,
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!

Eszébe jut, még van pár doboz kacat,
mindenféle limlom, rongyos szövet.
Meleget ad belőle néhány rakat.
Újságok, szórólap, papírköteg,
elég a mihaszna irattömeg.

Matat a sötétben, nem ég a villany,
valahol beázott a vezeték.
Nincs baj, ha kiszárad, újra felvillan.
Valahol itt van, ami kéne még...
gyufa kell és egy gyertyaféleség.

Kiégett néhol a rozsdás masina.
Talán megvan már vagy ötven éves,
több helyen repedt az ócska platnija,
szökik a tűz fénye, a lidérces.
Míg lobban a láng, addig hűséges.

Táncot lejt, hol lehullott, lóg a vakolat,
vidítja e szomorkás világot.
Így felhőknek látni a hézagokat,
néhol megmutat egy-egy virágot...
Párja festette azt a világot.

Nefelejcseket vakítón fehérre...
gurult a henger a meszelt falon.
Jó volt az illat, s jó volt élni benne.
Most csak foltok a szürke alapon.
Óriás árnyék ül görnyedt alakon.

Már túl sok a pernye, a kutácsért nyúl,
sámlira ül, kotor a tűztérben.
Jó lesz ez még... míg parázslik, újra gyúl.
Válogat a pislákoló fényben,
sok az emlék a doboz mélyében.

Csinos, kis csomag, rajta piros masni,
hogy szerette ez a levélpapírt.
Ilyenfélét ma már nem lehet kapni...
Lány és egy fiú, ha örült, ha sírt.
Egy kész regény, mit két szerelmes írt.

Átsimogatja, magához öleli.
Elment az asszony, előbb a gyerek.
Nincsen már senki... senki nem keresi.
Egy vén-mogorva, de árva öreg.
Mit érő élet... nem kell senkinek.

Meleg sem kell. Minek? Az ágyhoz ballag,
fájdalmát majd álma feledteti.
Vele sír az ágy, míg fordul a falnak,
ki nem hűlt szeretet... Majd elviszi,
mikor a jó Isten elengedi.
Beküldő: Zagyi G. Ilona
Olvasták: 1814
Enyém a születés, a szavak készlete,
enyém a tudásom, e világ nézete.
Lüktető rímképlet.
Önző hittel gyűjtök, megtörténhet bármi,
változó a ritmus, tenni és a várni.
Szívem dala élet.

Féltek és vigyázok, hisz engem is óvtak,
nevelgetett anyám szelídnek és jónak.
Egy gondtalan részlet.
Rég túl vagyok rajta. Emlék, tarkabarka.
Angyalok vigyáznak, Isten úgy akarta.
Szívem dala élet.

Enyém a lendület, a változás joga,
enyém a mértéke, a szabadság foka.
Nincs üres ígéret.
Hűséget fogadok, azért, mert szeretek,
imába foglalok családot, gyermeket.
Szívem dala élet.

Nem hiszek jóslatnak, nem hiszek átoknak,
a hajnal vet véget rémséges álmoknak.
Remény velem ébred.
Enyém, ami elmúlt, de enyém a jelen,
megbecsült minden perc, az út nem végtelen.
Szívem dala élet.
Beküldő: Zagyi G. Ilona
Olvasták: 1948