Tudom milyen a szabadság,
mégsem vagyok szabad,
tudom hol a hontalan,
szabad szabadság.

Ameddig kiterjesztem karom,
addig mehetek unos-untalan,
s majd ha már nem akarom,
megállhatok valahol.

Néha körbe-körbe szállok,
mint a sas,a levegőben,
de egy nap bezárul a kör,
én benne maradok egyedül.

Fojtogatom magam saját magammal,
és fuldoklás közbe csak nyelek,
egy kis időre levegőhöz jutok,
nevetek,s majd szenvedek.

Addig nem lehetsz szabad,
míg el nem hiszed szavad.
S míg tudod mi az,mit érzel,
addig csak játszol a fél-késszel.

Majd ha amint tudod,
ki is állsz mellette,
akkor hidd el lehull a bilincs,
mi értékeid ette.

Szerethet a szív órákon át,
de míg háborog és keres,
addig nem talált honra,
és boldog nem lehet.

Ha lenyugszik szépen,csendben,
s nevetve figyel a melegben,
tudni fogja mit mindig is tudott,
ott van szíve,hol a nap nyugodott.

Pirkad a hajnal, álmos a reggel,
ülünk a parton, bóbiskoló fejjel.
Csendes a tenger, a hullámok még alszanak,
a fénye fel-felcsillan a felkelő napnak.

Sima a víztükör, erőtlen a szél,
elbújt valahol, tán valamitől fél?
Ameddig a szem ellát, csak víz szökik a szemünkbe,
Istenem ezt hogy csináltad, hogy jutott ez eszedbe?

Hét nap alatt teremtettél egy csodálatos világot,
mindent, szemmel láthatót, s amit a szem még nem látott.
Adtál csodás természetet, Tengert, Földet, Gyönyört,
mely, ha csendes simogat, de háborogva gyötör.

A horizonton előbújik álmosan a napsugár,
simogatja már az arcunk, egyre magasabban jár.
A tenger is felébred éjszakai álmából,
hunyorog az aranyló Nap tündöklő sugarától.

Langyos szellő kóstolgatja a Tenger sós vizét,
lassan-lassan érezzük a felkelő Nap melegét.
A Tenger már füröszti a mosolygó Nap sugarát,
s az arcunkat melegíti a tengerszagú napsugár.

Öljük ki a szeretetünk,
Azt, mit eddig építettünk!
Öljetek ki az életből!
Azt mondtad én vagyok azaz angyal,
Aki mosolyt hoz, mint száraz karóra
vizet, s örülve kakukkol a falióra
majd ha a vendég fizetett.
A fizetség én vagyok?! Higgyem el?!
...
Csak ne űzz el; adj nekem teret;
a gyermekednek anyatejet...

A város távol. Itt a dombtetőn
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.

Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .

S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.

Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .

Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .

Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.

Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.

Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .

. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.

A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!

Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .

Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .

. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .

Tűnt távolába messze századoknak
Ó vidd Költészet vágyó lelkemet! . . .
. . . Haragos lánggal távol fellobognak
Mint feltüremlő sűrű fellegek:
Vitézség, ármány . . . Vad mének doboknak . . .
Egy gyönge nőszív félve megremeg,
Mint kis virág, ha büszke ősi tölgyek
Vihar szelén fölötte összetörnek.

Rejtelmes árnya rég letűnt időnek
Ó tárd ki nékem, tárd ki titkaid! . . .
. . . Tódulva ím rajban lelkemre törnek
Ifjúkorom bűbájos álmaid!
Mély ködből árnyak imbolyogva jönnek,
Fény gyúl előttem, káprázat vakít,
Suhan felém és testet ölt az álom,
S amit idéztem, most döbbenve látom . . .

. . . Tud-é hevülni alkotó erőre,
Olvadni dallá látó ihletem?
Bűvös fonálból homlokodra sző-e
Örök nevet ó hősöm, énekem?
Vagy amíg bátor ívben száll előre
Tán megtör éltem fájó végzeten? . . .
Suhog, suhog, az évek szárnycsapása,
Gyérül a fény és nő az este árnya . . .

Való világom elmerül homályba,
Szívemre szender igézőn borul:
Egy másik lét magát fénylőn kitárja . . .
Mit láttam eddig éjre alkonyul.
Bolyong lelkem mesék tűnt távolába',
Lezárt ajkamra csengő dal tolul,
S egy hősi élet fényét issza lelkem . . .
A látomást, Sors, hagyd megéneklem!