Életmeditálás, versben és apevában…

Jártam én sokat a macskaköves utakon,
Mezit- lábaztam sokat a bányahomokon.
Mára, teljesen elfásultam… tűnik, hogy erőm sincs,
Pedig úgy tudom, életerő nélkül élet nem kincs.
Hallom, a jövőm már diszkréten kocog az ablakomon,
Neki vajon mit adhatnék, már nincs fény a homlokomon…

Volt
Múltban
Jó és rossz.
Voltam fenn s lenn,
Padlón maradtam...
*
Sors
Keze
Életem
Megtépázta,
Szép csak itt-ott volt.
*
Jó?
Mi az?
Volt olyan?
Talán volt is...
Ámítom magam.
*

Visszanézve emlékszem, engemet ők mind... mindig megloptak,
Ettől meg, csikorgattam a fogam és lassan el is koptak.
Most, reggelente már csak, az a kérdés, hogy nekem is kel-e a Nap?
A másik meg, a reggeli misén értem is imádkozik a pap?
Álmodok én is és a jövőm vajon ott előjelzik?
Fognak nekem a spejzban lógni rúdszámra a szalámik?

Kór
Eszi
Testemet.
Meddig bírja?
Tudja... a halál.
*

Törődéstelenségbe. múlté már az eltelt életem,
Mert az úgy volt, hogy sorsom volt a végzetem.
Törődéstelenségbe csoszogva, araszolnak a napjaim,
Nincs, már mit átszakítsak, nincsenek már célszalagjaim.
Törődéstelenségbe fog-e megjelenni, a felbukkanó jövő?
Lesz ki totemoszlopot farag nekem? És majd mondják: megérdemli ő!

Nem
Látok
Jövőmbe,
Halvány remény
Semmit sem ígér…
*

A múltba futottam, elbuktam…
Jelenbe, fel sehogy nem álltam…
Jövőmbe… előre kárhoztam!

Vecsés, 2017. március 6. – Szabadka, 2017. november 8. – Kustra Ferenc – A versszakokat én írtam, közéjük az apevákat, szerző-, és poétatársam Jurisin, Szőke Margit.

Az őszi kertben
Az őszi kertben már elnyíltak a rózsák,
csak a krizantém bontja szirmait,
borzas fejével hajlik a földre,
s az őszi faggyal lassan búcsút int.
Lassan felveszi dérezüst ruháját
a kert, s míg lehunyja álmos szemeit,
halk sóhaj száll a hűs éjszakában,
mint mikor valaki szépet álmodik.
Most csak pihen. Majd lassan újraébred,
mikor a tavasz újra élni hív,
felébresztve az alvó világot,
eléjük tárva földi kincseit.
Ő is úgy érez, akár az ember,
s ha bánat suhintja homlokráncait,
sűrű könnyeket hullajt a tájra,
siratva mások súlyos vétkeit.
Mert ők is érzik, e haldokló világban
mily kevés már a tiszta szeretet,
s színes virággal egyre csak hívnak,
ne állj a sorba! Te csak élj, s szeress.
Mert míg szeretet vezérel minket,
s ameddig győz a tiszta értelem,
addig tágul e csodás világ és
ezer szépsége tárul fel neked.

Hogy mondjam el, hogy mit érzek éppen,
úgy felbolydult most ez a világ,
eddig örökös magányban éltem,
olyan üres volt ez a világ.
Nem érdekelt, hogy nyílik a rózsa,
nem vágytam régen az illatát,
Nem várt rám senki, mégis oly jó volt.
Olyan kerek volt ez a világ.
Nem akartam, de úgy felkavartál,
lelkem most mélyen izzó parázs,
dübörgő vonatként zakatol szívem,
teérted dobog. Miattad fáj.
Nem akartam a karod ölelését,
simogatásod, csókjaid hadát,
s mégis érzem: ha végigsimítasz,
lelkemben fellobban minden parázs.
Szemedben fénylő csillagot látok,
olyan fényesen ragyog reám,
elvakít. Szinte magam sem értem.
Szemed tükrében szép a világ.

Egész eddigi életem során
megtettem, amt tettem,
tetteimnek köszönhetem
hogy lettem, aki lettem.

Ha egyszer újjászületek,
hogy hat majd a rossz karma?
Fénybe, vagy sötétbe borít
a végtelen hatalma.

Ezután már csak jót teszek,
megtöröm a rossz karmát,
sötét cselekedeteknek
szél hordja el a hamvát.

Az ősz, fájón bősz a lombhullajtó és sárgult falevelekkel,
Gondolataimat semmi zavarja, istentelen eszmékkel…
Az ősz, fájón bősz a lombhullajtó és sárgult falevelekkel.

A volt nyárunk öröme kimúlóban, így az öröm fél öröm,
Mert az ősz nemsokára átadja télnek kulcsot, nem nagy öröm…
A volt nyárunk öröme kimúlóban, így az öröm fél öröm.

A hulló falevelek együtt, szívesen hullnak díszes menetben,
Hálaadásban dicsérik az Urat, mily’ jó létük volt eddiglen…
A hulló falevelek együtt, szívesen hullnak díszes menetben.

Színes és bordás levelek sínylették nagyon a tél előfutárát,
Ki önzőn, lemetszette a mindenkori hűségnek tovább folyását…
Színes és bordás levelek sínylették nagyon a tél előfutárát.

Az avarban a gyülekezőjük... ott már az út porát nem mossák,
Bár, ha még lesz nagy őszi eső… talán akkor lesz víz, úgy gondolják…
Az avarban a gyülekezőjük... ott már az út porát nem mossák.

Ősi-őszi ünnepség ez a levelek nagy nemzetségének… akarják,
Mi meg pergamen árkusaira jegyezgetjük, hogy biztosra akarják…
Ősi-őszi ünnepség ez a levelek nagy nemzetségének… akarják.

Szétvitték a legyek, repültek az országos avar építésre felhívások,
A levelek színes díszruhát vettek föl, ahogy megtörténtek elfogadások…
Szétvitték a legyek, repültek az országos avar építésre felhívások.

Van úgy is, hogy az ág inkább a nyelvét harapná le,
Minthogy a levél-gyermekét avarnak küldené le…
Van úgy is, hogy az ág inkább a nyelvét harapná le.

Az ág mozdulatlanul ült a fa-nyergében,
És ez a nagy veszteség forgott a fejében…
Az ág mozdulatlanul ült a fa-nyergében.

Egyszer azonban minden elvész az biz' végső elmúlásban,
Gally is tudja... várja, hogy levelei legyenek új nyárban…
Egyszer azonban minden elvész az biz' végső elmúlásban.

Vecsés, 2021. június 22. – Kustra Ferenc József – íródott: az őszről, 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy először az egyes és a 2. sort, majd a kettes és a 3. sort. Így meglesz a mondanivaló gondolatiságának különbözősége.