Idő 
Értékelés 
Értékelés Öregszem! Most én még kirándulhatok.
Természet befogad, majd oda eltúrázok…
*
Egyszer én is felmegyek égbe!
Talán ott van totál béke?
*
Sírkertben jártam, felnéztem… égre,
Imát mormoltan magamért is! Mi végre?
*
Költőóriások, ragyogtok örökön csillagnál fényesebben,
Örök tisztelet él bennünk, belsőmben...
*
Legszebb szavakat,
Nagymenők írják, éj alatt.
Örömkönnyeim folynak, párnám alatt.
*
Az élet bakája vagyok,
Ha kell, rohamozok…
Életben nem maradok…?
*
Csend… maga semmi.
Ezt lehet élvezni…
Takaróként borít… jó aludni.
*
Sokszor, oly’ nehéz ébren lenni,
Sokszor, oly’ jó reményt álmodni.
*
Realista vagyok így pesszimista,
Különben elvész számomra az élet útja…
*
Magányos utamon végig fedett… ködtakaró.
Egyszer, árokparton majd befed… földtakaró.
*
Utamon, Isten hidege dermeszti testemet,
Napfény köd miatt… elhagyja lelkemet.
*
Ködben halovány holdfény csak gyászol,
Ha magányosan, magadnak sírt ásol…
*
Majd lefekszem árokparti zúgó csendbe,
Zizzenve befogad az örök este.
*
Majd, csivitelő madarak, nekem hallatják hangjukat…
Már nem érzem fájdalmukat…
*
Vakon simogató éjszaka reménybe ringat,
Remény reggeli ébredést, nem hozhat!
Vecsés, 2015. március 20. – Kustra Ferenc József- Új szépirodalmi irányzat. Kritérium: a versszaknak 10 szóból kell állnia és a sorvég, rímeljen! Ha több mint 2 sor, akkor is a rímképlet = A
Természet befogad, majd oda eltúrázok…
*
Egyszer én is felmegyek égbe!
Talán ott van totál béke?
*
Sírkertben jártam, felnéztem… égre,
Imát mormoltan magamért is! Mi végre?
*
Költőóriások, ragyogtok örökön csillagnál fényesebben,
Örök tisztelet él bennünk, belsőmben...
*
Legszebb szavakat,
Nagymenők írják, éj alatt.
Örömkönnyeim folynak, párnám alatt.
*
Az élet bakája vagyok,
Ha kell, rohamozok…
Életben nem maradok…?
*
Csend… maga semmi.
Ezt lehet élvezni…
Takaróként borít… jó aludni.
*
Sokszor, oly’ nehéz ébren lenni,
Sokszor, oly’ jó reményt álmodni.
*
Realista vagyok így pesszimista,
Különben elvész számomra az élet útja…
*
Magányos utamon végig fedett… ködtakaró.
Egyszer, árokparton majd befed… földtakaró.
*
Utamon, Isten hidege dermeszti testemet,
Napfény köd miatt… elhagyja lelkemet.
*
Ködben halovány holdfény csak gyászol,
Ha magányosan, magadnak sírt ásol…
*
Majd lefekszem árokparti zúgó csendbe,
Zizzenve befogad az örök este.
*
Majd, csivitelő madarak, nekem hallatják hangjukat…
Már nem érzem fájdalmukat…
*
Vakon simogató éjszaka reménybe ringat,
Remény reggeli ébredést, nem hozhat!
Vecsés, 2015. március 20. – Kustra Ferenc József- Új szépirodalmi irányzat. Kritérium: a versszaknak 10 szóból kell állnia és a sorvég, rímeljen! Ha több mint 2 sor, akkor is a rímképlet = A
(Senrjon)
Felhő jön, nem picike,
Látom, nagyon jő… vízterhesen.
Őszi viharok.
*
Szél támad, nem játékos,
Őrülten forgatja szélkakast.
Búsló… látom én.
*
Már esik… nagy cseppekben.
Nincs nálam ernyő, ronggyá ázok.
Szélkakas, csak néz…
*
Fák hajlonganak… nem bók!
Sajnálom fákat, szél lombot tép.
Útra, fa kidőlt.
*
Még őszben vagyunk, de lesz
Ez rosszabb is… őszöcske után.
Van hótaposóm.
*
Őszi színes levelek,
Arcomba csapódnak… oly’ szépek.
Bősz fergeteg van.
*
Falevelek, cserepek,
Nagyobbacska gallyak, pont erre…
Ezt, hogy megúszni?
*
Előre megyek lassan,
De szélvihar visszafelé fúj.
Kapaszkodnék én…
*
(Anaforás, 10 szavas duó)
Szép ez az ősz, hozott fergeteget.
Ebben szarvasmarha sem legelget.
Szép őszi vihar, irtón elkapott.
De én nem érzek haragot.
Vecsés, 2019. szeptember 16. Kustra Ferenc József- Írva; senrjon -ban és 10 szavas duóban. (A 10 szavast én fejlesztettem tovább duó –vá, a sedoka elvisége alapján! A kettő ugyanazt láttatja, de más szemszögből…)
Felhő jön, nem picike,
Látom, nagyon jő… vízterhesen.
Őszi viharok.
*
Szél támad, nem játékos,
Őrülten forgatja szélkakast.
Búsló… látom én.
*
Már esik… nagy cseppekben.
Nincs nálam ernyő, ronggyá ázok.
Szélkakas, csak néz…
*
Fák hajlonganak… nem bók!
Sajnálom fákat, szél lombot tép.
Útra, fa kidőlt.
*
Még őszben vagyunk, de lesz
Ez rosszabb is… őszöcske után.
Van hótaposóm.
*
Őszi színes levelek,
Arcomba csapódnak… oly’ szépek.
Bősz fergeteg van.
*
Falevelek, cserepek,
Nagyobbacska gallyak, pont erre…
Ezt, hogy megúszni?
*
Előre megyek lassan,
De szélvihar visszafelé fúj.
Kapaszkodnék én…
*
(Anaforás, 10 szavas duó)
Szép ez az ősz, hozott fergeteget.
Ebben szarvasmarha sem legelget.
Szép őszi vihar, irtón elkapott.
De én nem érzek haragot.
Vecsés, 2019. szeptember 16. Kustra Ferenc József- Írva; senrjon -ban és 10 szavas duóban. (A 10 szavast én fejlesztettem tovább duó –vá, a sedoka elvisége alapján! A kettő ugyanazt láttatja, de más szemszögből…)
Süt a nap korlátok nélkül,
De már nem olyan nagy fényül,
Amihez a nyáron hozzászoktunk,
Amikor volt nyári hőség, poklunk.
Fénysugár áthatol a fák lombjai közt,
De már csak hamiskás a mosolya, füröszt
Még ugyan langymelegben és süt
Ránk, de már nem égünk, nem megsüt.
Rozsdásodó levelek közt a napsugár
Új színeket ad a lombnak, csillagsugár
A látvány, mely megfog, áthat, lenyűgöz,
Álomvilág látvány. Ő meg elidőz.
A szűrt, már csak hamiskás fény rabul ejt
Nem birok szabadulni, lassan ellejt,
Én meg nézem a rozsdás, gyűrődő leveleket,
Az azon folyton változónak látszó fényeket.
Álomvilág ez, mely oly’ ébrenlétben tart.
Csodálom természetet, nézem az avart
És az is váltakozó napfény színben látszik,
Lelkem is bolondul, még melegebbre vágyik.
A fű zöldje is mutatja… lassan múlik nyár,
Mely ezek szerint olyan volt, mint egy szekérvár,
Melyet szétver közeledő ősz, de jó ez is
És majd kihasználjuk mi… lesz a jó ebben is.
Vecsés, 2011. szeptember 24. - Kustra Ferenc József
De már nem olyan nagy fényül,
Amihez a nyáron hozzászoktunk,
Amikor volt nyári hőség, poklunk.
Fénysugár áthatol a fák lombjai közt,
De már csak hamiskás a mosolya, füröszt
Még ugyan langymelegben és süt
Ránk, de már nem égünk, nem megsüt.
Rozsdásodó levelek közt a napsugár
Új színeket ad a lombnak, csillagsugár
A látvány, mely megfog, áthat, lenyűgöz,
Álomvilág látvány. Ő meg elidőz.
A szűrt, már csak hamiskás fény rabul ejt
Nem birok szabadulni, lassan ellejt,
Én meg nézem a rozsdás, gyűrődő leveleket,
Az azon folyton változónak látszó fényeket.
Álomvilág ez, mely oly’ ébrenlétben tart.
Csodálom természetet, nézem az avart
És az is váltakozó napfény színben látszik,
Lelkem is bolondul, még melegebbre vágyik.
A fű zöldje is mutatja… lassan múlik nyár,
Mely ezek szerint olyan volt, mint egy szekérvár,
Melyet szétver közeledő ősz, de jó ez is
És majd kihasználjuk mi… lesz a jó ebben is.
Vecsés, 2011. szeptember 24. - Kustra Ferenc József
Sors olyan, hogy van nála sokkal fiatalabb, kit a lét nem marasztal…
Érdekelne, hogy nekem mennyi van, amit még a sors nekem kiutal?
Olyan ez, mint a régen volt tanácsi lakásigénylés,
Van ki soha nem kapott, csak elutasították! Na! És?
Van-e még kis remény, van-e még hátralévő lét?
És meddig ázom-fázom még az életem telét?
Aki elesik, az megüti a járda kövét,
Meddig feszíti még a szenvedő járda tűrtét?
Tenyered már lágy, meg puha, száraz, már nincs bőrkeményedésed,
Hátad már görnyedett, de már nem a kapa húzza le a kezed.
Az életben valaki most megy még csak kapálni,
Valaki megy otthon ebéd után alukálni.
Neki már nincsen más, mert már véglegesen elfáradt.
Csahosod, még ott van melletted, jó, hogy ő nem fáradt.
Talán tisztelik a korodat, ha becsületesen élted.
Ha végleg elmész, lehet, hálaimát nem mondanak érted!
Szemgödrödből kiviláglik a leélt évek sokasága…
Lesz e még ebben a szemben életigenlés sokasága?
Gondjaid mételye, nem tölt el örömmel, mert még várandós is,
Így itt már csak az segít, ha türelmes vagy, de mormolsz imát is.
Hiába mész Te még mindennap messzebb, egy kicsit kapálni,
Éveid sokaságát, még ezzel sem tudod eltörölni.
Kínodba a múlton emészted magadat,
Felteszed a kendőt, vagy a kalpagodat,
Mész, de kiderült nem bírod a kapádat…
Minden este hosszan imára kell kulcsolod a kezed,
Kéred esdekelve, adjon még egy napot, a végzeted…
Valaki elment és csoszogva itt hagyta a te léted.
Velem is, mint másokkal is, gyorsan körbe forog a Föld,
De engemet meg már körbe ölel, az öregségi köd…
Te is velem, csak egyre emlékszel… még a múltat őrződ.
Vannak biz’ sorstársak látok erre-arra, lehajtott fejjel,
Parázsként elhamvadó, már fel nem éledező tervekkel.
Valaki meg valahogy eltévedt, jaj, mi is lett szegénnyel.
Tetszik vagy sem, legnagyobb öröm, hogy eszel, ha kijössz a nyugdíjból,
És ha van, a karácsonyi halszálkát ki tudod venni a szádból.
Kérsz még-még egy-egy napot, de már nem vársz senkit a messzi távolból.
Amíg lehet, addig naponta akarsz kapálni,
Elmész löszös talajra, azt kicsit megforgatni.
De már két húzás után minden rád fog izzadni.
Hiába, no, az élet ilyen, el kell fogadni,
Forog ma Föld, kapaszkodunk, nem tudunk mit tenni,
Majd mossál hajat is és ondolálj,
Múltból meg valamit nagyon csodálj.
Idő és a világ elmegy, dehogy kezdenék újat…
Lehet, meggondolom! De, hogy kezdhetnék én már újat?
Vecsés, 2014. december 11. – Kustra Ferenc József
Érdekelne, hogy nekem mennyi van, amit még a sors nekem kiutal?
Olyan ez, mint a régen volt tanácsi lakásigénylés,
Van ki soha nem kapott, csak elutasították! Na! És?
Van-e még kis remény, van-e még hátralévő lét?
És meddig ázom-fázom még az életem telét?
Aki elesik, az megüti a járda kövét,
Meddig feszíti még a szenvedő járda tűrtét?
Tenyered már lágy, meg puha, száraz, már nincs bőrkeményedésed,
Hátad már görnyedett, de már nem a kapa húzza le a kezed.
Az életben valaki most megy még csak kapálni,
Valaki megy otthon ebéd után alukálni.
Neki már nincsen más, mert már véglegesen elfáradt.
Csahosod, még ott van melletted, jó, hogy ő nem fáradt.
Talán tisztelik a korodat, ha becsületesen élted.
Ha végleg elmész, lehet, hálaimát nem mondanak érted!
Szemgödrödből kiviláglik a leélt évek sokasága…
Lesz e még ebben a szemben életigenlés sokasága?
Gondjaid mételye, nem tölt el örömmel, mert még várandós is,
Így itt már csak az segít, ha türelmes vagy, de mormolsz imát is.
Hiába mész Te még mindennap messzebb, egy kicsit kapálni,
Éveid sokaságát, még ezzel sem tudod eltörölni.
Kínodba a múlton emészted magadat,
Felteszed a kendőt, vagy a kalpagodat,
Mész, de kiderült nem bírod a kapádat…
Minden este hosszan imára kell kulcsolod a kezed,
Kéred esdekelve, adjon még egy napot, a végzeted…
Valaki elment és csoszogva itt hagyta a te léted.
Velem is, mint másokkal is, gyorsan körbe forog a Föld,
De engemet meg már körbe ölel, az öregségi köd…
Te is velem, csak egyre emlékszel… még a múltat őrződ.
Vannak biz’ sorstársak látok erre-arra, lehajtott fejjel,
Parázsként elhamvadó, már fel nem éledező tervekkel.
Valaki meg valahogy eltévedt, jaj, mi is lett szegénnyel.
Tetszik vagy sem, legnagyobb öröm, hogy eszel, ha kijössz a nyugdíjból,
És ha van, a karácsonyi halszálkát ki tudod venni a szádból.
Kérsz még-még egy-egy napot, de már nem vársz senkit a messzi távolból.
Amíg lehet, addig naponta akarsz kapálni,
Elmész löszös talajra, azt kicsit megforgatni.
De már két húzás után minden rád fog izzadni.
Hiába, no, az élet ilyen, el kell fogadni,
Forog ma Föld, kapaszkodunk, nem tudunk mit tenni,
Majd mossál hajat is és ondolálj,
Múltból meg valamit nagyon csodálj.
Idő és a világ elmegy, dehogy kezdenék újat…
Lehet, meggondolom! De, hogy kezdhetnék én már újat?
Vecsés, 2014. december 11. – Kustra Ferenc József
(Bokorrímes csokor)
A világon, nincsen édesebb ennél a nyelvnél,
Nincs szeretetteljesebb nincs... a magyar nyelvünknél…
Mintha méz csurranna az ajkaidra,
Miben benne van egész ég-föld bája…
Összeolvadva ebben a sajátos jelenségben,
Még az angyalok kórusban sem dalolhatnak szebben.
Már évezrede folyik a szenvedésünk
Mások irigylik szabadságunk, de élünk!
Vannak dolgok, amiket eltemettünk,
De lám-lám… mégis középnemzet lettünk.
Ami álmokat láttunk, az a múlt, a jövendő kínja, kéje,
Dicső harcok szent emléke, a tovább élés egy nagy meséje…
A magyarság tovább élhet még és talán keseregve harsog,
A szokás szerint meg a kicsikéinknél kiesik a tejfog.
A magyarok kulcsolt kezű fohászát más náció imigyen meghallja,
Mint buzgó szív is sugallja, imádságos nyelvünket az Isten is hallja.
*
(leoninus)
Földi lét, örök élet kötő szála, magyar az Istenéhez, utat megtalálja.
Vecsés, 2022. április 27. – Kustra Ferenc József – íródott: Rudnyászky Gyula [1858-1913] azonos c. verse átirataként.
A világon, nincsen édesebb ennél a nyelvnél,
Nincs szeretetteljesebb nincs... a magyar nyelvünknél…
Mintha méz csurranna az ajkaidra,
Miben benne van egész ég-föld bája…
Összeolvadva ebben a sajátos jelenségben,
Még az angyalok kórusban sem dalolhatnak szebben.
Már évezrede folyik a szenvedésünk
Mások irigylik szabadságunk, de élünk!
Vannak dolgok, amiket eltemettünk,
De lám-lám… mégis középnemzet lettünk.
Ami álmokat láttunk, az a múlt, a jövendő kínja, kéje,
Dicső harcok szent emléke, a tovább élés egy nagy meséje…
A magyarság tovább élhet még és talán keseregve harsog,
A szokás szerint meg a kicsikéinknél kiesik a tejfog.
A magyarok kulcsolt kezű fohászát más náció imigyen meghallja,
Mint buzgó szív is sugallja, imádságos nyelvünket az Isten is hallja.
*
(leoninus)
Földi lét, örök élet kötő szála, magyar az Istenéhez, utat megtalálja.
Vecsés, 2022. április 27. – Kustra Ferenc József – íródott: Rudnyászky Gyula [1858-1913] azonos c. verse átirataként.
