Idő 
Értékelés 
Értékelés Ez a karácsony másmilyen most,
talán mert én is más vagyok,
nem vonzanak a csillogó díszek,
s az adventi gyertya az asztalon.
Pedig a lángja most is oly szép,
s úgy pislákol az asztalon,
mintha valami bűvös csillag
ragyogna be az ablakon.
Én most valami másra vágyom.
Nem kérek drága kincseket,
csak meleget, mely a szívekből árad
messzire szállva az éteren.
Valami kristálytiszta hangot,
mely a légtérben úgy rezeg,
mint a legszebben szóló akkord,
melyre mindenki felfigyel.
Ez a karácsony más legyen most!
Övezze annyi szeretet,
melynek melege átjár mindent,
messzire űzve a hideget.
Szegénynek adjon terített asztalt,
s ki fedél nélkül van, fedelet,
Adjon a süketnek tiszta hangot,
s a vakoknak végre fényeket.
Hadd legyen boldog minden ember,
aki csak él e földtekén,
boldogabb jövőt, édes álmot
hozz Uram! S mondd, hogy van remény!
talán mert én is más vagyok,
nem vonzanak a csillogó díszek,
s az adventi gyertya az asztalon.
Pedig a lángja most is oly szép,
s úgy pislákol az asztalon,
mintha valami bűvös csillag
ragyogna be az ablakon.
Én most valami másra vágyom.
Nem kérek drága kincseket,
csak meleget, mely a szívekből árad
messzire szállva az éteren.
Valami kristálytiszta hangot,
mely a légtérben úgy rezeg,
mint a legszebben szóló akkord,
melyre mindenki felfigyel.
Ez a karácsony más legyen most!
Övezze annyi szeretet,
melynek melege átjár mindent,
messzire űzve a hideget.
Szegénynek adjon terített asztalt,
s ki fedél nélkül van, fedelet,
Adjon a süketnek tiszta hangot,
s a vakoknak végre fényeket.
Hadd legyen boldog minden ember,
aki csak él e földtekén,
boldogabb jövőt, édes álmot
hozz Uram! S mondd, hogy van remény!
Az ember is olyan, mint a hangszer,
mely elszakadt húrral nem zenél,
csak nyiszorog, minthogyha sírna,
s keserű könnyét rejtené.
Hiába húzzák a legszebbik nótát,
nem hallja már a dallamát,
csak a szívéből feltörő sóhaj
hallatja zúgó moraját.
Az ember is olyan, mint a hangszer,
legszebben annak beszél,
kiért a szíve oly mélyen dobban,
hogy neki adná tán mindenét.
Minden szavában úgy cseng a dallam,
hogy feltörő hangja égbe kiált,
olyan szépen és oly tisztán csendül,
mint a legszebben szóló gitár.
Az ember is olyan, mint a hangszer,
amely csak akkor zenél
szépen, ha törődnek véle,
s bársonyos tokban védenék.
Szívében ott él minden dallam,
de ha nem értik énekét,
mint a gitárhúr, elpattanhat,
s könnyekbe fojtja énekét.
mely elszakadt húrral nem zenél,
csak nyiszorog, minthogyha sírna,
s keserű könnyét rejtené.
Hiába húzzák a legszebbik nótát,
nem hallja már a dallamát,
csak a szívéből feltörő sóhaj
hallatja zúgó moraját.
Az ember is olyan, mint a hangszer,
legszebben annak beszél,
kiért a szíve oly mélyen dobban,
hogy neki adná tán mindenét.
Minden szavában úgy cseng a dallam,
hogy feltörő hangja égbe kiált,
olyan szépen és oly tisztán csendül,
mint a legszebben szóló gitár.
Az ember is olyan, mint a hangszer,
amely csak akkor zenél
szépen, ha törődnek véle,
s bársonyos tokban védenék.
Szívében ott él minden dallam,
de ha nem értik énekét,
mint a gitárhúr, elpattanhat,
s könnyekbe fojtja énekét.
Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.
Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.
Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.
Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.
Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.
Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.
Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.
Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.
Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.
Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.
Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.
Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.
Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.
Köröttem néma éjszakai csend van,
egy árva hang se szól sehol se már,
pokol tüzében őrlődöm miattad,
homlokom redőin verejték tanyáz.
Nem mozdul semmi. Még a szél sem rebben,
arcomra ült a döbbent némaság,
gyönge szívemet annyi bánat sújtja,
olyan jó volna szabadulni már.
Csak egyetlen percre tudnám elfeledni
mi oly mélyen, mardos, s a lelkembe váj,
csak egyetlen egyszer tudnám eltemetni,
mardosó kínom, mely börtönbe zár.
Csak egyetlen egyszer tudnék boldog lenni,
hisz annyit szenvedtem miattad már,
arcom már sápadt, hajamra hó hull,
múló életem hamar messze száll.
Olyan jó voltam, annyi mindent tettem,
bár tudom: nekem is épp úgy van hibám,
hisz ember vagyok. de lelkem épp oly tiszta,
akár egy áttetsző üvegpohár.
egy árva hang se szól sehol se már,
pokol tüzében őrlődöm miattad,
homlokom redőin verejték tanyáz.
Nem mozdul semmi. Még a szél sem rebben,
arcomra ült a döbbent némaság,
gyönge szívemet annyi bánat sújtja,
olyan jó volna szabadulni már.
Csak egyetlen percre tudnám elfeledni
mi oly mélyen, mardos, s a lelkembe váj,
csak egyetlen egyszer tudnám eltemetni,
mardosó kínom, mely börtönbe zár.
Csak egyetlen egyszer tudnék boldog lenni,
hisz annyit szenvedtem miattad már,
arcom már sápadt, hajamra hó hull,
múló életem hamar messze száll.
Olyan jó voltam, annyi mindent tettem,
bár tudom: nekem is épp úgy van hibám,
hisz ember vagyok. de lelkem épp oly tiszta,
akár egy áttetsző üvegpohár.
(3 soros-zártükrös)
Mindenki azt vágyja, hogy egyszerre pitymallat legyen szívekbe,
Senki ne bánatoskodjon és főleg ne éhezzen lélekbe…
Mindenki azt vágyja, hogy egyszerre pitymallat legyen szívekbe.
*
(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Azt, hogy én ezt tudom, kicsit emelve-magasíttatva érzem magam,
De az ellenvélemények zúzoznak és én... sárba taposom magam…
Azt, hogy én ezt tudom, kicsit emelve-magasíttatva érzem magam.
Ahogy kinézek ablakomon, a szembeni házak nem látszanak a hótól,
Csak minden szikrázik, vakít és a szemembe vág, vissza, napsütötte hótól.
Az a fránya nap, amikor minden havas minek is küzd ily' erőlködve,
Az a téveszmés nap, erővel gyötri magát, majd ő, hideget legyőzve…
*
(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Kertemben milliónyi a fehér és vakitó kristály, kutyám hasig benne
És csak néz, hogy mi ez, hogy futkozzon, mire vágyik, úgyis csak elsüllyed benne…
Kertemben milliónyi a fehér és vakitó kristály, kutyám hasig benne.
Esteledik, hó miatt nagy sötét itt nem lesz, de a lelkem sötétben…
Hol a lakhelyem, mért nincs saját akaratom? Nincs ebben a laktérben...
A tél persze hangos, ha a hóba lépek, erős recsegés hallatszik,
Kinti éjben e hang erősödik, erre járók lépte behallatszik.
Az én lelkem recsegése kihallatszik-e, hallják, kik erre mennek,
És ha igen, mint gondolnak, csak nem hiányában vagyok, szeretetnek?
Szeretet nélkül ez nem lehet az otthonom és ez tőlem nem boldog ujjongás!
A gonosz, ronda, arctalan törpe sors, csak nézi… bármit hísz, ez nekem fuldoklás.
Ez gátolja, kivel szeretetben éljek, ki kéne jelölni a harc irányvonalát,
Hogy aztán tavasz pitymallódon mindkettőnknek a szíveinkben, hogy nyerjük meg a csatát.
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Nézem, hogy kertemben az elholt ruhát levetett fák, hó alatt roskadnak,
Nézem, hogy a kertemben van-e szeretet hó alatt, ott szívek dobbannak?
Nézem, hogy kertemben az elholt ruhát levetett fák, hó alatt roskadnak.
Te ronda, arctalan törpe, micsoda gonosz gumó van a hátadon,
Benne hordozod éltem ellenszerét, így nincs otthonom a világon?
Amit te rám erőltetsz, az maga az emberi tragédiám, én így élek,
Ki tudja mennyim van valójában hátra, majd szemfedő jelzi... már nem élek…
Vecsés, 2021. október 11. – Kustra Ferenc József – íródott részben: 3 soros-zárttükrös -ben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága... (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
Mindenki azt vágyja, hogy egyszerre pitymallat legyen szívekbe,
Senki ne bánatoskodjon és főleg ne éhezzen lélekbe…
Mindenki azt vágyja, hogy egyszerre pitymallat legyen szívekbe.
*
(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Azt, hogy én ezt tudom, kicsit emelve-magasíttatva érzem magam,
De az ellenvélemények zúzoznak és én... sárba taposom magam…
Azt, hogy én ezt tudom, kicsit emelve-magasíttatva érzem magam.
Ahogy kinézek ablakomon, a szembeni házak nem látszanak a hótól,
Csak minden szikrázik, vakít és a szemembe vág, vissza, napsütötte hótól.
Az a fránya nap, amikor minden havas minek is küzd ily' erőlködve,
Az a téveszmés nap, erővel gyötri magát, majd ő, hideget legyőzve…
*
(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Kertemben milliónyi a fehér és vakitó kristály, kutyám hasig benne
És csak néz, hogy mi ez, hogy futkozzon, mire vágyik, úgyis csak elsüllyed benne…
Kertemben milliónyi a fehér és vakitó kristály, kutyám hasig benne.
Esteledik, hó miatt nagy sötét itt nem lesz, de a lelkem sötétben…
Hol a lakhelyem, mért nincs saját akaratom? Nincs ebben a laktérben...
A tél persze hangos, ha a hóba lépek, erős recsegés hallatszik,
Kinti éjben e hang erősödik, erre járók lépte behallatszik.
Az én lelkem recsegése kihallatszik-e, hallják, kik erre mennek,
És ha igen, mint gondolnak, csak nem hiányában vagyok, szeretetnek?
Szeretet nélkül ez nem lehet az otthonom és ez tőlem nem boldog ujjongás!
A gonosz, ronda, arctalan törpe sors, csak nézi… bármit hísz, ez nekem fuldoklás.
Ez gátolja, kivel szeretetben éljek, ki kéne jelölni a harc irányvonalát,
Hogy aztán tavasz pitymallódon mindkettőnknek a szíveinkben, hogy nyerjük meg a csatát.
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Nézem, hogy kertemben az elholt ruhát levetett fák, hó alatt roskadnak,
Nézem, hogy a kertemben van-e szeretet hó alatt, ott szívek dobbannak?
Nézem, hogy kertemben az elholt ruhát levetett fák, hó alatt roskadnak.
Te ronda, arctalan törpe, micsoda gonosz gumó van a hátadon,
Benne hordozod éltem ellenszerét, így nincs otthonom a világon?
Amit te rám erőltetsz, az maga az emberi tragédiám, én így élek,
Ki tudja mennyim van valójában hátra, majd szemfedő jelzi... már nem élek…
Vecsés, 2021. október 11. – Kustra Ferenc József – íródott részben: 3 soros-zárttükrös -ben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága... (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
