Magyarnak lenni…
Magyarnak lenni áldott állapot.
Ez anyanyelv, az anyától kapott …
E drága nyelven imádni az Istent
s tanítani rá a gyermeket,
ennél csodásabb semmi nem lehet…
Anyanyelven írni a verseket!

Magyar nyelven zengeni énekem
s benne átadni szívem lelkesen…
Ez „ősnyelven” olvasni Bibliát
e nyelven szólva szeretni hazát…
E képalkotó nyelv egyedül ERŐ,
a gondolat más, ha e nyelven tör elő…

Magyarnak lenni büszkeség nekem,
hálával telik érette szívem.
Magyar szót érteni, s érezni vele…
érzékeny lelkem megremeg bele!
A tudatba, hogy magyar lehetek,
Kárpát-haza szent földjén élhetek,
e nyelven értek, érzek, s szeretek!

Amíg csak élek, te légy az élet,
amelyben mindig értelmet lelek,
nálad leljem a csöndes menedéket,
amelyet olyan régóta keresek.

A te vállad legyen majd támaszom nékem,
amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
s karodba bújva nyerek friss erőt.

Amíg csak élünk, én legyek néked
az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
hogy a válladról átvegyem egy részét
súlyos terhednek, melyet hordozol.

Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
s elcsitítja a csöndes zokogást.

Milyen jó lenne együtt bandukolni,
amíg a hajunk hófehérre vált,
s szeretni egymást olyan türelemmel,
hogy elbírjunk viselni százezer csapást.

Együtt ébredni, hogy én lássam először
reggel az arcod első mosolyát,
s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
egymásért éljünk, míg időnk lejár.

S ha majd ránk borul a végső éji álom,
amely örökre karjaiba zár,
azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
hisz csak veled szép ez a rút világ.

A rózsák is épp úgy szenvednek néha,
mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik
minden szenvedés, olyan mélyre zárva,
hogy ne tudják többé felszakítani.

Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,
míg végig gördülnek szirmuk oldalán,
átlátszó kristályként szirmukra tapadva,
s mégis: talán a legszebbik virág.

A rózsák is olyanok, akár az ember,
ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,
gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,
hogy ne hallja senki sóhajtásait.

Ők is elhalnak, mikor a szirmok
hervadt elmúlással földre hullanak,
s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,
s águkra újabb bimbókat fakaszt.

Az ember is olyan, akár a rózsák,
csak nem látszik rajtuk, milyen súlya van,
egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,
s belülről sírva könnyet ontanak.

Az ember is épp oly széppé tud válni,
mikor a lelkében új remény fakad,
megszépül ő is egyetlen mosolytól,
mikor szívében újra lesz tavasz.

Most még nem érted, de eljön majd az óra,
hogy elköltözöm, hol nem fáj semmi sem,
valami különös árnyékvilágba,
ahol már minden, minden idegen.
Talán majd írok, mielőtt elmennék
könnyek között egy búcsúlevelet,
s hogy lesz- e majd időm elköszönni tőled,
Ki tudja még? De addig bármi lesz:
minden ízemmel szeretni foglak,
s aranyló betűkkel írom a neved
szívem mélyére gyöngybetűkkel róva,
mint a legszentebb, legdrágább nevet.
S ha majd rátalálsz a gyűrött papirosra,
amelyen könnyem pacát képezett,
jusson eszedbe: nem volt olyan óra,
nem volt olyan perc, hogy ne szeresselek.
Talán akkor már mindent másképp látsz majd,
s megérted végre mennyi szeretet
áradt belőlem olyan féltve hozzád,
minden napon, és minden éjjelen.
Azok a betűk majd úgy szólnak hozzád,
mint egy távoli, bűvös üzenet,
amelyen nem fogott az idő múlása,
s felszínre hozza a szép emlékeket.
Akkor fogod majd elhinni végre,
hogy nem volt, és nem lesz soha senki sem,
ki szívének utolsó dobbanásáig
miattad aggódott, téged szeretett.

Ma még hiszem azt, hogy egyszer minden más lesz,
s elvonulnak egyszer majd a fellegek
fejem fölül, és csöndes kis szobámat
egyszer még öröm hangja veri fel.

Ma még hiszem, azt, hogy úgyis talpra állok,
bárhogy húz földre mázsás súly, teher,
kopott szívemben van még annyi álom,
hogy mindig, mindenben vigaszt nyújt nekem.


Ma még hiszem azt, hogy enyém lesz a holnap,
ha erősen küzdök, s nincs olyan teher,
melytől gyönge lábam bárhogy megroggyanna,
ne tudnék felállni százszor is, ha kell.

Ma még hiszem azt, hogy minden egyes napban
van valami, miért élni érdemes,
hisz bármily törékeny az emberi lélek,
minden kis örömtől lepkeszárnyra kel.

Ma még hiszem, hogy bármily hideg tél lesz,
mindig találok majd egy kis meleget,
amely melegít, s adhatok belőle
minden embernek, ki fázik, hogyha kell.

Hiszen éppen attól oly erős az ember,
hogy minden akadályon átlép, és lehet,
épp attól erős az élni akarása,
hogy száz csatát megvív, amíg újra nyer.