Parádés seregként néz rám
ősi fenyőerdő,
hó súlyával rakott ágát
nem lengeti szellő.

Törzseik közt átszúródnak
tüzes égi szablyák,
áttolakszik nap sugara
most még békén hagyják.

Ágaikról fehér terhük
földre cuppan halkan,
ráncot vet a lábuk alatt
hófehér hűs paplan.

Égre tárva ágaikat
sátrat állítanak,
tüskés boltíveik alatt
árnyak koccintanak.

Dideregnek a levelek
hűvös őszi szélben,
lassan peng az idő húrja
szerteszét tört fényben.

Álmodni készülnek a fák
gyűl alattuk avar,
fülükbe altatót susog
a tél tolta vihar.

Fa odvába mókus gyűjti
téli betevőjét,
csinosítja, kibéleli
puha menedékét.

Szarvas túrja avar alját
makkot szed a földről,
büszke fejét égnek veti
nem gondol jövőről.

Szeretem elnézni őket,
így őszi reggelen.
Csendes, puha látványukra
a lelkem megpihen.

Ma a padláson fent jártam,
egy köpönyeget találtam.
Padláson azért hempereg,
mert ez egy varázsköpönyeg.

Felveszed a köpönyeget
eltakarja a lényeget.
Most már bátran ehetsz sokat,
elrejti a pocakodat.

Hogyha leeszed a ruhád
nem fog megszidni a mamád,
mert észre sem fogja venni.
Bátran lehet csúnyán enni.

Egy hibája mégis csak van.
Megegyezhetünk mi abban,
hogyha leveszed magadról
lepel lehull a titkokról.

Versben és európai stílusú haikuban és tankában…

Lehet minden… jól sejtem, hogy minden elveszett,
Pedig szerintem ennél jobban is lehetett
Volna, de mit a könny már lemosott, elveszett!

Ha embernek bőven volna, -sok- örömkönnye,
Ha nem folyna folytában, az a bánat könnye,
Még végül jó dolga lenne, talán örökre!
*
Mikor van késő?
Mikor végső az álom?
Múltba süllyedés…
*
Ember hallgasson
Jó szóra, veszejtse rosszt!
Múlt, álom vége...
*
Múltra hallgatni?
Még rájössz sok mindenre…
Tán’ kiokosodsz.
*
Ha rájössz, hogy az élet milyen szép, akkor csökken könnypazarlás…
Ha már nem a rosszat tekinted alapnak, nincs több fejvakarás…
Múltadban van elásva minden tapasztalat, meg a messiás.
Örök álmod még biztos messze van, még Te nem leszel keresztfás.

Hallgass magadra,
Hallgass a múltadra,
Bízd magad bizalmadra.
Fölöset ne végy válladra,
Építs a belső tudatodra,
Ne hagyd tenmagad a fájdalmadra.
Ülj ki bátran az életkarzatodra,
Jobban hagyatkozz a belső sugallatra,
Ha baj ér, veszteséged van, fogd magad hadra.
Állj ki, és ne hagyd, hogy belelökjenek fagylaltba,
Már megvan és nem csap be téged, hallgass a múltadra,
Emlékezz a múltban, már összegyűlt sok tapasztalatra.
Legbiztosabb, ha támaszkodsz, volt megoldási mozzanatra.
Ülj rá múltra, mint adatra, ott lapul a válasz, pillanatra...
Meg kell oldanod, kell a válasz javadra, a kérdésáradatra.
*
Megoldást, ember
Magadtól várj, magadnak!
Életszeretet.
Te, a múlt szeretetét
Ne feledd… ma jövőjét!
*
Egy gonosz ármány
Élet, szépnek is látszhat.
Nagy megtévesztés.
Figyeld mozzanatokat,
Kerüld, a nem-valókat
*
Ráhallgatni kell!
Csendes víz, békés préda.
Tanácsadó múlt!
Fa is magból származik…
Ember, múltból származik...

Vecsés, 2015. november 11. – Kustra Ferenc József

Mond, kérlek, láttál Te már meseszerűt, nagyon szépet?
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.

Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?

Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?

Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.

A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...

Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?

A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…

Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.

Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?

Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?

Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?

Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?

Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…

Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…

Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…

Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József