A szombathelyi táborban, 1797
Él még nemzetem istene!
Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!
Állsz még, állsz, szeretett Hazám!
Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed!
Méltán búslakodám előbb,
Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz,
S régen félt veszedelmidet
Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
Hálá! mást mutat e sereg,
Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül.
Nem szállt Trója alá soha
Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély
Zászlóit nem emelte volt
Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán.
Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.
Thétis nagy fia sem maradt
Chironnál, mikoron hadra veté szemét:
Árpád vére se hűlhet el,
Ámbár rég heverész a puha pamlagon.
Nézd: most felköti fegyverét,
Csákóján lobogó kolcsag emelkedik.
Buzdító katonás ruhát
Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.
Majd kardjára felesküszik,
Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika
Búsult tigrise, amidőn
Ordít kölykeiért, s körme viaskodik.
Majd felkelnek alattad is,
Ó József! nagyanyád, Trézia bajnoki,
S bátran mégy, szeretett vezér,
A jég-Álpeseken s Ádria öblein. -
E nép nem gyülevész csoport,
Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze.
Önként áldoz az életet,
S horgas kardja kövér hantjaiért hasít.
Míg hérói biborsüveg
Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga,
Eszterházy, dicső magyar!
Míg győző eleid pallosa combodon
Csattog: győzni fog a magyar,
S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!
[1797?]
Él még nemzetem istene!
Buzgó könnyeimen, szent Öröm, ömledezz!
Állsz még, állsz, szeretett Hazám!
Nem dőlt még alacsony porba nemes fejed!
Méltán búslakodám előbb,
Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz,
S régen félt veszedelmidet
Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
Hálá! mást mutat e sereg,
Mely most, régi magyar módra, nyeregben ül.
Nem szállt Trója alá soha
Ily szép spártai had, sem Hunyadink kevély
Zászlóit nem emelte volt
Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán.
Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.
Thétis nagy fia sem maradt
Chironnál, mikoron hadra veté szemét:
Árpád vére se hűlhet el,
Ámbár rég heverész a puha pamlagon.
Nézd: most felköti fegyverét,
Csákóján lobogó kolcsag emelkedik.
Buzdító katonás ruhát
Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.
Majd kardjára felesküszik,
Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika
Búsult tigrise, amidőn
Ordít kölykeiért, s körme viaskodik.
Majd felkelnek alattad is,
Ó József! nagyanyád, Trézia bajnoki,
S bátran mégy, szeretett vezér,
A jég-Álpeseken s Ádria öblein. -
E nép nem gyülevész csoport,
Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze.
Önként áldoz az életet,
S horgas kardja kövér hantjaiért hasít.
Míg hérói biborsüveg
Tündöklik fejeden, Hunnia csillaga,
Eszterházy, dicső magyar!
Míg győző eleid pallosa combodon
Csattog: győzni fog a magyar,
S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!
[1797?]
Akit gurít, akit görget,
Mint egy lovatlan Szent Györgyet
Errűl s néha túl a Lajtán,
Nem én vagyok, de: a fajtám.
Talán Isten; talán Ördög,
Olykor-olykor föl-fölhörgök
S mindig búsan megbékélek:
Így szabta a magyar élet.
Gyönyörű, ős hittel, sokkal,
Szenvedéssel, botlásokkal
Fajtám indít, mindig ő kel
Szépséggel, kínnal, erővel.
Amit tudok, érte tudtam,
Ha elbukok, nem én buktam:
Bennem egy ősi gőg lázadt
S csak az enyém a gyalázat.
Szent, bús utam meg nem látták
A pimaszok és a gyávák,
Immel-ámmal tettek-vettek
S ha megingtam, elengedtek.
Ma már: minden gonosz álom
S már csak magamat sajnálom
És hogy énellenem védték
Fajtám választott kevélyét.
Mi várhat egy ilyen hadra:
Ebekre és harmincadra,
Nagy gyalázatra kerülnek,
Ordítnak és keserülnek.
Én meg, a dolgom elvégzett,
Megrugdalt és levitézlett,
Megdöglök gyászos kacajjal,
Magyar fajjal, bajjal, jajjal.
Mint egy lovatlan Szent Györgyet
Errűl s néha túl a Lajtán,
Nem én vagyok, de: a fajtám.
Talán Isten; talán Ördög,
Olykor-olykor föl-fölhörgök
S mindig búsan megbékélek:
Így szabta a magyar élet.
Gyönyörű, ős hittel, sokkal,
Szenvedéssel, botlásokkal
Fajtám indít, mindig ő kel
Szépséggel, kínnal, erővel.
Amit tudok, érte tudtam,
Ha elbukok, nem én buktam:
Bennem egy ősi gőg lázadt
S csak az enyém a gyalázat.
Szent, bús utam meg nem látták
A pimaszok és a gyávák,
Immel-ámmal tettek-vettek
S ha megingtam, elengedtek.
Ma már: minden gonosz álom
S már csak magamat sajnálom
És hogy énellenem védték
Fajtám választott kevélyét.
Mi várhat egy ilyen hadra:
Ebekre és harmincadra,
Nagy gyalázatra kerülnek,
Ordítnak és keserülnek.
Én meg, a dolgom elvégzett,
Megrugdalt és levitézlett,
Megdöglök gyászos kacajjal,
Magyar fajjal, bajjal, jajjal.
No, megvan a kár! hajdani címerünk
És régi díszünk pernye alatt hever.
Amit tehát dicső atyáink
A veszedelmes idők s bajok közt
Hol életek, hol drága vagyonjaik
Feláldozásán tudtak, az ellene
Folyvást agyarkodó veszélyek
Körme alól ki-kiváltogatni,
Gyász omladékban hányja szemünkre, ma
A fényes úttól mennyire távozánk,
Melyen nagyérdemű atyáink
Felnyomozák vetekedve Kodrust.
Hív bajnokinknak mennyei lelkei
Kik Régulusnak legnehezebb nyomán
Törtettetek romolhatatlan
Vára felé az örök neveknek.
Bátran vivén a nyársakat, a kemény
Halálra, kedves honnyotokért, ugyan
Lássátok e szörnyű veszéllyét
Aljasodott maradékitoknak,
Áldott atyáink! hogyha ugyan lehet
A bóldogoknak sírni, sirassatok,
Mert vége a Palládiumnak.
Vége van! és mi, ihol la! élünk.
Szánjátok-e már elcsenevült fiak
Lassú veszéllyét, mert oda hajdani
Egymás eránt való szerelmünk,
Melyet örökbe ti hagytatok ránk.
Sem a tatárok, vagy törökök, sem a
Rossz nyíri pajkos nép riha tábora
Nem tettek ennyi kárt közöttünk,
Mint ihol a ravasz elpuhúlás.
A közhaszonról már nem is álmodunk,
Egymást emésztjük, s bóldog atyák! jeles
Érdemteket, hív társaiknak
Kornyadozó nyakakon tapodják
Némely, csak önnön hasznokat éhező
Fukar kevélyek. Mert bizony a sasok
Bagoly torongyokká fajultak.
Óh, esedezzetek istenünknél
Értünk, dicsőült lelkek! E hamvain
Szent templomodnak, mennyei jó Atyánk,
Im én is elbágyadva kérlek,
Halld meg uram! Könyörülj hazámon!
Add vissza közénk a szeretet tüzét,
Mely szíveinkből mind kialudt! vele
Hadd légyen e szent hely, midőn majd
Helyre fog állni, dicsőbb amannál.
És régi díszünk pernye alatt hever.
Amit tehát dicső atyáink
A veszedelmes idők s bajok közt
Hol életek, hol drága vagyonjaik
Feláldozásán tudtak, az ellene
Folyvást agyarkodó veszélyek
Körme alól ki-kiváltogatni,
Gyász omladékban hányja szemünkre, ma
A fényes úttól mennyire távozánk,
Melyen nagyérdemű atyáink
Felnyomozák vetekedve Kodrust.
Hív bajnokinknak mennyei lelkei
Kik Régulusnak legnehezebb nyomán
Törtettetek romolhatatlan
Vára felé az örök neveknek.
Bátran vivén a nyársakat, a kemény
Halálra, kedves honnyotokért, ugyan
Lássátok e szörnyű veszéllyét
Aljasodott maradékitoknak,
Áldott atyáink! hogyha ugyan lehet
A bóldogoknak sírni, sirassatok,
Mert vége a Palládiumnak.
Vége van! és mi, ihol la! élünk.
Szánjátok-e már elcsenevült fiak
Lassú veszéllyét, mert oda hajdani
Egymás eránt való szerelmünk,
Melyet örökbe ti hagytatok ránk.
Sem a tatárok, vagy törökök, sem a
Rossz nyíri pajkos nép riha tábora
Nem tettek ennyi kárt közöttünk,
Mint ihol a ravasz elpuhúlás.
A közhaszonról már nem is álmodunk,
Egymást emésztjük, s bóldog atyák! jeles
Érdemteket, hív társaiknak
Kornyadozó nyakakon tapodják
Némely, csak önnön hasznokat éhező
Fukar kevélyek. Mert bizony a sasok
Bagoly torongyokká fajultak.
Óh, esedezzetek istenünknél
Értünk, dicsőült lelkek! E hamvain
Szent templomodnak, mennyei jó Atyánk,
Im én is elbágyadva kérlek,
Halld meg uram! Könyörülj hazámon!
Add vissza közénk a szeretet tüzét,
Mely szíveinkből mind kialudt! vele
Hadd légyen e szent hely, midőn majd
Helyre fog állni, dicsőbb amannál.
Talpra magyar, hív a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
I. Ének
Ábrahámnak nagy jóságú istene!
A tebenned bízó szívnek mindene!
Kitől vagyon minden mozgás, lehellet,
Légy kegyelmes hadnagy kis néped mellett.
Ennek Áronjával
És egész házával
Lakozz mind éjjel-nappal;
Hogy ember dícsérjen,
Alleluját zengjen
Házadban e főpappal.
II. Ének
Dávidnak szent múzsája, űlj ajakinkra nyelveddel,
Illesd meg a mennyekből csepegő tiszta mézeddel!
Pengesd, Úrnak egész háza! víg Jedutumodat,
Tisztelt papodat,
Hív Áronodat.
Leányi Sionnak
Majd víg nótát vonnak,
Cedruságat e megtisztelt főre fonnak.
Szent öröm fohászkodik Jéruzsálemnek ligetén,
Inneplő muzsikával örvend papjának életén.
A vígadó vőlgyekből felhat s az egekig ér,
Így mindent megnyér,
Érted amit kér,
Óh, mi is, a mai
Próféták fiai,
Hadd lehessünk e nagy innep lantossai!
III. Ének
Vígadj, szűz Pegazus! csergedezzen
A hegyek alatt zuhogó szent forrásod,
Víg nótát kettőzve zengedezzen
Hunyadi nevén örvendő ekhózásod.
Szent hegyeink múzsái nevét hírdették
S azt az örök Hónornak köveire tették.
Zengjetek,
Ligetek!
Mély tiszteletet tévén érdemének,
Amelyet
Sok helyek
Tudósabb fiai tevének.
Az elmondott beszéd
Titkot énekelek, oly titkos esetet,
Melyet csak poéta-elme szemlélhetett:
Nekünk poétáknak mert a bé nem fedett
Képzelés sok titkot esmérnünk engedett.
Hatalmas képzelés! gerjeszd fel szikrádat,
Lobbantsd fel elménkben világos fáklyádat,
Amelynek fényénél láthassam azokat
A testi szemektől elrejtett dolgokat!
Csak alig hanyatlott a komor éjtszaka,
Melybe a borzasztó homály köde laka:
A múló setétség ellankadásával
Sárgúlt már a hajnal első világával;
De feljebb emelvén a rózsaszín fáklyát,
Bontotta az édes álom gyenge mákját,
Megszakadt ruháit szedvén szemem körűl,
Igéző orcáját vetette tűkörűl,
Melybe mit mutatott egy szent fantázia,
Te tudod, óh! mennyből szállott Uránia.
Mely látást csak alig tudna beszélni el
Egy Krisztus lábánál űlő Gamáliel.
Leszállott a Vallás - mennyei nevezet!
Mely a mindenható szent Atyához vezet -
Leszállott a Vallás. Óh, szentségek Atyja!
Mennyei súgárral fénylett ábrázatja,
Melynek szent felsége édességgel játszott,
Rajta a Jehova négy betűje látszott.
Méltóságos mellén az Urim Thumimmal
Tűndöklött, két lángot-vetett Kérubimmal,
S tisztelő fényt vetett, kik látták, azokra;
Mint emészthetetlen Mózes csipke-bokra.
Derűlt benne szívet enyhítő tekintet,
Melyről vígasztalás lágy balzsamát hintett.
Édes nyúgodalom űlt szempillantásán,
Felséges szelídség minden mozdúlásán.
Ez az a szent követ az ég és főld között,
Mely hozzánk az Isten öléből kőltözött.
Ez az a jóltévő, melyet ha megvetünk,
Életet hazudó halál lesz életünk.
Ez jött le, s oly szent fény omla orcájáról,
Mint Mózesnek, mikor lejöve Sináról.
Leszálla s egy fényes felhőre leűle,
Ruhája az égről a főldig terűle,
Melyet sok halandó tudományok fogtak,
Alatta tisztelő csókkal mosolyogtak.
E' jött le tisztelni azt a vídám napot,
Melyben idvezlették sokan e főpapot.
Így szólott, s csak alig kezdettük hallgatni,
Szent borzadás fogá lelkünket meghatni:
Istennek hív papja! kit e nagy Sionnak
Leányi tisztelnek egy kegyes Áronnak,
Kinek szent érdemid az Úrnak házába
Hosszas sorral vagynak metszve sittim-fába,
Ki az Úr házában állsz hív szolgálatot,
E néppel mindennap tévén áldozatot,
Hogy még a te lelked az élők főldén él,
Kedvesebb a sok száz lelkek életénél;
Öröm van a mennybe, a főldön vígadnak,
Ég-főld közt a sok száz vivátok szaladnak.
Meglész, amit mindég kívántak mindenek,
Mert az égre ilyen kérések jöttenek:
Isten! a kegyesség jó bírája s atyja,
Ezt esdekli sok száz szívnek indúlatja,
Hogy tartsd meg sokáig kegyes püspökünket,
Aki szent orcádhoz vezérli népünket,
Az élet vizével legeltetvén nyáját,
Hordozza a tőled írt törvény tábláját.
Kerítsd körűl őtet minden javaiddal,
Hordozd kézen fogva több prófétáiddal,
Folyjon rá, mint drága kenet, szent áldásod,
Hogy légyen házadat építő Esdrásod.
Egész nemzetsége e Lévi-fiának
Légyen a nép előtt szente Jehovának.
Jábesi időket érjen örvendéssel;
Végre az egekbe ragadd fel Illyéssel,
Ahol zengjen száján az a dicső ének,
Melyet énekelnek a huszonnégy vének.
Ilyen szók lebegtek az Úr zsámolyánál,
Mely a Kérubimok rettentő vállán áll.
A Jehova hármat mennydörgött ezekre
A változhatatlan végű kérésekre;
A lelkes állatok trónussa dörömbölt,
Alól, a felhők közt a főld s tenger bömbölt,
Melyet a sikoltó lárma tisztelettel
A forgószeleknek szárnyán végezett el -
Így esett. Ti pedig mind, mind örüljetek,
A Jehova lelke lakozik veletek,
Ád kegyes Abdiást, kegyes Esdrásokat,
Törésre állt Mózest, istenes papokat.
Ád szuperintendenst, amilyet csak kértek,
Olyat, mint Hunyadi, akit már esmértek,
Olyat, mint Hunyadi, s annál is bőlcsebbet -
Bőlcsebbet? - mit mondok! - Már nem szólok többet.
Ezt mondván, hirtelen eltűnt szemem elől,
Hosszan bársonyozván az eget jobbfelől.
Láttuk a felhőkbe miként bemerűle,
S az élő Istennek lábaihoz űle,
Csókolván grádiccsát dicső trónusának,
Háromszor kiáltott szentet Jehovának;
Melyre a dicsőűlt lélek templomában
Zengett a szent minden szerafim szájában.
Trombiták harsogtak, a triumfus ének
Hangjára az egek öszverendűlének. -
Ezt láttuk; s csak azért jöttünk udvarodra,
Hogy azt, amit láttunk, adhassuk tudtodra;
Nékünk poétáknak mert a bé nem fedett
Képzelés esmérnünk sok titkot engedett.
IV. Ének
Ha valaha lefoly az a gyászos óra,
Melyben maga, óh!
Maga Hunyadi megyen a koporsóra,
Óh, keserves szó!
Halálát a népek siratják,
Gyászhalmát könnyekkel áztatják,
Rózsákat béhullatják,
Maga zokog az egekig óhajtozó
Jajjal az Ekhó.
V. Ének
Isten, légy a főpapoddal,
Árnyékozd bé jóságoddal,
Mint több kegyes prófétáidat.
Mint a Libánus vőlgyére,
Forrásként áraszd fejére
Onnan feljűl bőv áldásidat,
Míg az élők főldjét lakja,
Jóvoltod légyen sisakja.
Ábrahámnak nagy jóságú istene!
A tebenned bízó szívnek mindene!
Kitől vagyon minden mozgás, lehellet,
Légy kegyelmes hadnagy kis néped mellett.
Ennek Áronjával
És egész házával
Lakozz mind éjjel-nappal;
Hogy ember dícsérjen,
Alleluját zengjen
Házadban e főpappal.
II. Ének
Dávidnak szent múzsája, űlj ajakinkra nyelveddel,
Illesd meg a mennyekből csepegő tiszta mézeddel!
Pengesd, Úrnak egész háza! víg Jedutumodat,
Tisztelt papodat,
Hív Áronodat.
Leányi Sionnak
Majd víg nótát vonnak,
Cedruságat e megtisztelt főre fonnak.
Szent öröm fohászkodik Jéruzsálemnek ligetén,
Inneplő muzsikával örvend papjának életén.
A vígadó vőlgyekből felhat s az egekig ér,
Így mindent megnyér,
Érted amit kér,
Óh, mi is, a mai
Próféták fiai,
Hadd lehessünk e nagy innep lantossai!
III. Ének
Vígadj, szűz Pegazus! csergedezzen
A hegyek alatt zuhogó szent forrásod,
Víg nótát kettőzve zengedezzen
Hunyadi nevén örvendő ekhózásod.
Szent hegyeink múzsái nevét hírdették
S azt az örök Hónornak köveire tették.
Zengjetek,
Ligetek!
Mély tiszteletet tévén érdemének,
Amelyet
Sok helyek
Tudósabb fiai tevének.
Az elmondott beszéd
Titkot énekelek, oly titkos esetet,
Melyet csak poéta-elme szemlélhetett:
Nekünk poétáknak mert a bé nem fedett
Képzelés sok titkot esmérnünk engedett.
Hatalmas képzelés! gerjeszd fel szikrádat,
Lobbantsd fel elménkben világos fáklyádat,
Amelynek fényénél láthassam azokat
A testi szemektől elrejtett dolgokat!
Csak alig hanyatlott a komor éjtszaka,
Melybe a borzasztó homály köde laka:
A múló setétség ellankadásával
Sárgúlt már a hajnal első világával;
De feljebb emelvén a rózsaszín fáklyát,
Bontotta az édes álom gyenge mákját,
Megszakadt ruháit szedvén szemem körűl,
Igéző orcáját vetette tűkörűl,
Melybe mit mutatott egy szent fantázia,
Te tudod, óh! mennyből szállott Uránia.
Mely látást csak alig tudna beszélni el
Egy Krisztus lábánál űlő Gamáliel.
Leszállott a Vallás - mennyei nevezet!
Mely a mindenható szent Atyához vezet -
Leszállott a Vallás. Óh, szentségek Atyja!
Mennyei súgárral fénylett ábrázatja,
Melynek szent felsége édességgel játszott,
Rajta a Jehova négy betűje látszott.
Méltóságos mellén az Urim Thumimmal
Tűndöklött, két lángot-vetett Kérubimmal,
S tisztelő fényt vetett, kik látták, azokra;
Mint emészthetetlen Mózes csipke-bokra.
Derűlt benne szívet enyhítő tekintet,
Melyről vígasztalás lágy balzsamát hintett.
Édes nyúgodalom űlt szempillantásán,
Felséges szelídség minden mozdúlásán.
Ez az a szent követ az ég és főld között,
Mely hozzánk az Isten öléből kőltözött.
Ez az a jóltévő, melyet ha megvetünk,
Életet hazudó halál lesz életünk.
Ez jött le, s oly szent fény omla orcájáról,
Mint Mózesnek, mikor lejöve Sináról.
Leszálla s egy fényes felhőre leűle,
Ruhája az égről a főldig terűle,
Melyet sok halandó tudományok fogtak,
Alatta tisztelő csókkal mosolyogtak.
E' jött le tisztelni azt a vídám napot,
Melyben idvezlették sokan e főpapot.
Így szólott, s csak alig kezdettük hallgatni,
Szent borzadás fogá lelkünket meghatni:
Istennek hív papja! kit e nagy Sionnak
Leányi tisztelnek egy kegyes Áronnak,
Kinek szent érdemid az Úrnak házába
Hosszas sorral vagynak metszve sittim-fába,
Ki az Úr házában állsz hív szolgálatot,
E néppel mindennap tévén áldozatot,
Hogy még a te lelked az élők főldén él,
Kedvesebb a sok száz lelkek életénél;
Öröm van a mennybe, a főldön vígadnak,
Ég-főld közt a sok száz vivátok szaladnak.
Meglész, amit mindég kívántak mindenek,
Mert az égre ilyen kérések jöttenek:
Isten! a kegyesség jó bírája s atyja,
Ezt esdekli sok száz szívnek indúlatja,
Hogy tartsd meg sokáig kegyes püspökünket,
Aki szent orcádhoz vezérli népünket,
Az élet vizével legeltetvén nyáját,
Hordozza a tőled írt törvény tábláját.
Kerítsd körűl őtet minden javaiddal,
Hordozd kézen fogva több prófétáiddal,
Folyjon rá, mint drága kenet, szent áldásod,
Hogy légyen házadat építő Esdrásod.
Egész nemzetsége e Lévi-fiának
Légyen a nép előtt szente Jehovának.
Jábesi időket érjen örvendéssel;
Végre az egekbe ragadd fel Illyéssel,
Ahol zengjen száján az a dicső ének,
Melyet énekelnek a huszonnégy vének.
Ilyen szók lebegtek az Úr zsámolyánál,
Mely a Kérubimok rettentő vállán áll.
A Jehova hármat mennydörgött ezekre
A változhatatlan végű kérésekre;
A lelkes állatok trónussa dörömbölt,
Alól, a felhők közt a főld s tenger bömbölt,
Melyet a sikoltó lárma tisztelettel
A forgószeleknek szárnyán végezett el -
Így esett. Ti pedig mind, mind örüljetek,
A Jehova lelke lakozik veletek,
Ád kegyes Abdiást, kegyes Esdrásokat,
Törésre állt Mózest, istenes papokat.
Ád szuperintendenst, amilyet csak kértek,
Olyat, mint Hunyadi, akit már esmértek,
Olyat, mint Hunyadi, s annál is bőlcsebbet -
Bőlcsebbet? - mit mondok! - Már nem szólok többet.
Ezt mondván, hirtelen eltűnt szemem elől,
Hosszan bársonyozván az eget jobbfelől.
Láttuk a felhőkbe miként bemerűle,
S az élő Istennek lábaihoz űle,
Csókolván grádiccsát dicső trónusának,
Háromszor kiáltott szentet Jehovának;
Melyre a dicsőűlt lélek templomában
Zengett a szent minden szerafim szájában.
Trombiták harsogtak, a triumfus ének
Hangjára az egek öszverendűlének. -
Ezt láttuk; s csak azért jöttünk udvarodra,
Hogy azt, amit láttunk, adhassuk tudtodra;
Nékünk poétáknak mert a bé nem fedett
Képzelés esmérnünk sok titkot engedett.
IV. Ének
Ha valaha lefoly az a gyászos óra,
Melyben maga, óh!
Maga Hunyadi megyen a koporsóra,
Óh, keserves szó!
Halálát a népek siratják,
Gyászhalmát könnyekkel áztatják,
Rózsákat béhullatják,
Maga zokog az egekig óhajtozó
Jajjal az Ekhó.
V. Ének
Isten, légy a főpapoddal,
Árnyékozd bé jóságoddal,
Mint több kegyes prófétáidat.
Mint a Libánus vőlgyére,
Forrásként áraszd fejére
Onnan feljűl bőv áldásidat,
Míg az élők főldjét lakja,
Jóvoltod légyen sisakja.