Úgy kullogtam a meztelen fák közt,
háborgó lélekkel, dúlva, mint a vad,
amelyet csupán a fájdalom űz még,
amíg ájultan földre nem zuhan.
Magamban dúltam. Dühöngve, sírva,
mint forrongó vulkán, mely kitörni akar,
s akkor hirtelen, ott a csupasz fák közt
fülembe csendült egy régi-régi dal.
Nem láttam mást, csak egy magányos koldust,
ki ott ült a padon étlen, rongyosan,
kezében ócska rádiót tartott,
amelyből recsegve hangzott fel a dal.
Éppen úgy hallgatta, ahogyan én is,
oly féltve tartotta ujjai között,
hiszen ez maradt egyetlen kincse,
mely okoz még néki némi örömöt.
Olyan volt benne minden egyes akkord,
hogy megtört szemében könnye csillogott,
hisz az a dal, amely épp akkor hangzott,
szívében annyi szenvedést hagyott.
Akkor is ez a dal szólt a rádióban,
amikor nem volt nála boldogabb,
s amikor szívére ezer édes álom
szirmai hulltak a rózsafák alatt.
S mikor hirtelen minden összeomlott,
lelkében elhalt minden zeneszó,
fájdalmát nem is enyhítette semmi,
csak az az ócska, kopott rádió.
Mára elcsitult. Fájdalma enyhült,
de most is kínozza keserű magány,
épp úgy, mint engem, hisz nem maradt semmim,
hol meggyötört lelkem oltalmat talál.
Csak az a dal, mely a rádióból árad,
az csillapítja lázadó szívem,
nincstelen koldus lettem most én is,
akárcsak ő, kit nem vár senki sem.

Nem hagylak magadra, hisz tőled lett oly szép
minden álmom. És minden pillanat
olyan sivár, mit nélküled töltök,
mint egy kavicsos, kiszáradt patak.
Terád szomjazom újra és újra,
s nem csillapítja semmi szomjamat,
csak az a hang, amely belőled árad,
az adja meg minden nyugalmamat.
Nem hagylak magadra. S annyira félek
minden árnyéktól, amely rád tapad,
s úgy védenélek karomba zárva,
mint drága kincset, mit zárva tartanak.
Nem hagylak magadra! Bármi is jöjjön!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy ne gondolnék rá mennyire drága
minden szó, mely a torkodból fakad.
Nem hagylak magadra. Bármilyen csalfa
remények hívnak, mindig te maradsz
szívemnek minden bolondos álma,
s bármi is jöjjön, mindenem maradsz!

Kályha tőznél melegszenek
A vacogó kihűlt lelkek.

Hűvös napok vissza tértek,
Fák ágai elvetéltek.
A levelek földet értek,
Megágyaztak már a télnek.

Nyargalászik a fagy szele,
Elkopik az ősznek nyele.
Lassan hó hull majd a földre,
Olyan lesz mint angyal röpte.

Lágy-hófehér mennynek tükre
Tisztulást hoz a szívekre.

Kishitűség – hűség – örök hűség…

Elveszőben van már, kiveszőben a honfi hűség,
Látom a népemen lassan, de győz a kishitűség!
Ó! Pedig e vészterhes időkben, a tiszta hűség…

Magyarok Istene! Kevesen maradtunk, kivel menjek csatába?
Népünk nem szaporodik, de fogy! Ezt kell most elmondanom imába!
Ó! Teremtőnk se pénz, se posztó: így, hogy lehet győzni a csatába?

Sajnos olyan kevesen vagyunk mi, az igaz-hűek,
Sajnos, kevesek élünk már úgy, mint igaz lelkűek!
Sajnos, kevesek már, kik régies, nemes lelkűek…

A végzet tengelye monotonon, de forog, szinte egy gépbűl.
A végzetünk tengelye forog, de nem látom, hogy megszégyenül!
A végzetünk tengelye ellen kell a harc, hogy ne győzzön végül…

Az idő, mint áradat, úgy tűnik, szinte megállíthatatlan,
Az idő persze véges, ha nem csatlakozunk le, múlhatatlan!
Az időnk fogy, nem terjed honfi hűség, mi lehetne korlátlan…

Igaz, hű, drága honfiak, mondom néktek, rossz út a mártíromság,
Tegyünk, mormoljunk imákat, mutassunk olyant mint határozottság!
Ne hátráljunk, menjünk, tegyünk! Ha elveszünk, az fölös mártíromság…

Bízz’ csak erős lélekkel, nem reménytelen reménnyel, indulj bőszen a csatába.
Bízz’ csak erős hittel, erős akarattal tégy, hogy ne kerülj mártírság pásztába!
Bízz’ csak, nagyon erős imákat mormolj, kiáltsd is! Így nem vész a szó a pusztába…

Igyekezz, tegyél! Figyeld érdekünkben, hogy hol lóg ki az a sántító lóláb.
Igyekezz, tegyél! Ha csak könnyezve ülsz a kapudban kispadon, nem visz tovább!
Igyekezz, tegyél! Ne legyél Te az ügyetlen bal-kéz, mert ez a hovatovább…

Bízz’! A mi időnk árja, dübörögve rohan elő, föltartóztathatatlanul.
Bízz’! Tégy! A népünk nem veszhet el csak úgy, hontalanul, föltartóztathatatlanul!
Bízz’! Erősítsd hited, hűséged és megyünk előre, föltartóztathatatlanul!

Vecsés, 2021. január 26. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában az 1956 -s forradalom és szabadságharc emlékére…

Szitáló, őszi esőben…

Árnyék hull bele, arcomba,
Árnyék van tartó karomban,
Árnyék hullik árnyékomra!

Elindultam otthonról, hogy a csendes őszben járok egyet,
Nincs messze tőlünk az erdő, meg is érdemli… járok egyet.
Nem volt semmi gyanúm, hogy itt micsoda vehemens, őszieső rondaság-halmaz lesz,
Bementem a közepe felé az avaron, gondoltam a csodálatom remek lesz.
Le is akartam egy kicsit dőlni, de avar már túl puhára rothadt,
A többi levél meg zizegve, láthatón a többiek után koslat…

A csendes őszi' azonban elrontotta az élvezetem,
Levélhullás el is állt, majd megállt legott a lélegzetem…
A csendes őszi azonban elrontotta az élvezetem.

Esegetett a őszi eső szitálás, de a felhőkön volt némi átjárás…
Ezen kis átjárón áttüremkedett a finom-kis napfény, mint egy kikeletfény…
Még igy tél előtt, kaptam egy kis menedéket, sajnos épp', hogy elégséget…
Bár azt nem tagadom ez a kis napsütés jó volt, de elégséges nem volt…

A mai kezdeti levéltánc szép volt és tetszetős, mondhatom, hogy lehengerlős,
Én még elnéztem volna, levelek lehullását… földre zuhanón meghempergős…
A mai kezdeti levéltánc szép volt és tetszetős, mondhatom, hogy lehengerlős.

Vecsés, 2022. január 5. – Kustra Ferenc József – íródott: Váradi Éva: Levél keringő c. verse, mint ötlet alapján.