Esküszöm megteszek mindent,
csak ne vedd el tőlem mindenem!
Én félre dobok minden álmom,
csak egyedül őt hagyd meg nekem!

Többé már nem látlak sírni!
Elrejtem hulló könnyemet!
Hisz eddig sem sütött rám napfény,
eltakarták a fellegek.

Nem viszek magammal semmit!
A téli széllel messzire megyek,
sötét felhőbe burkolózva,
csak ne vedd el tőlem mindenem!

S ha mégis elveszed tőlem
azt, ami legdrágább nekem,
magammal rántom izzó pokolba,
ki tönkretette az életem !

Szeretni jöttünk erre a földre
és hogy másokat boldoggá tegyünk,
de bármerre járok,bármerre nézek,
gonosz irigység vesz mindent körül.

Hová tűnt már az emberi érték?
Hol van már őszinte érzelem ?
Talán tovaszállt a zúgó őszi széllel
s nem maradt belőle szinte semmi sem ?

Szeretni jöttünk erre a földre,
és mégis úrrá lett itt a gyűlölet!
Kik mást eltaposnak,kincseket rabolnak,
csak azoknak jár már bőség,tisztelet.

Szeretni jöttünk erre a földre,
hát ne gyűlöljetek,szeressetek!
Itt van a pokol ! Itt van a mennyország!
Nincs másik élet,most szeressetek!

Ég és föld között verdesek én is,
mint egy vihartól tépázott madár,
kit megtépett tollakkal szárnyait letörve
földre tiporva otthagytak talán.

Kétségek között őrlődöm én is,
magamban vívódva ,mint megsebzett madár,
mely szárnyai nélkül nem tud már repülni,
s fészkére sem tud visszaszállni már.

Miattad őrlődöm kételyek közt némán,
oly messze tűntél,nem gondolsz reám.
Nem várlak többé!Ne is gyere vissza!
Nem fogok érted sírni soha már.

Az idő kereke most
olyan gyorsan forog,
hogy nem tudod megélni
minden pillanatod.

Gyorsan el kell döntened
tovább merre haladj,
régi, avult ÉN-edtől
el kell most már szakadj.

Állott szagú hálóinged
testedre tapadt,
aurádnak tiszta fénye
régen elszakadt.

Fürödj meg az Égi Fény
tiszta, hűs vizében,
ragyogni fogsz, meglátod
fénylő köntösében.

Örömöd forrása lesz
lelked tisztasága,
szívedben él szeretet,
Isten Igazsága.

Egy fénykép, miről tekintesz vissza rám.
Egy ütött, kopott, sárga papír,
mit az emlékezés elém dobott.
Egy régi titok fiókom alján,
óvlak, mint anya gyermekét a karján.

Egy mosoly, egy kávéfolt,
egy folt mely szomjúságot olt.
Épp szád alsó peremén,
nem itattuk fel még frissen, az elején!

Egy ócska lap vagy csupán,
meredsz rám pajkosan, bután.
Szemed fényárban úszik,
s egy ujj nyomata karodra kúszik.

Csak egy pillanat, katt,
mégis örökre megmaradt.