Amint mondják, a halál mindannyiunkra vár.
Az emberek naponta meghalnak - anya, nővér, apa, szerető.
Így várható volt, amikor az első jelek megmutatkoztak
hogy Te is fel lettél szólítva a végső utazásra.
Az indok genetikai és családi hajlamosság.
Azt hiszem, nem volt más hátra mint a belenyugodás.

Először a masztektómia, a nőiességednek
kegyetlen csapása, aztán a kemoterápia
a még menthetőnek megóvására –
már önmagában is mint egy kisebb halál,
mely méltó egy elégiára.

Aztán a jó hír: a dolog remisszióba van.
Egy teljesen új bérlet az életre;
remélhetően talán neszelő aggodalom
és sötét előérzet nélküli évek.

És mi minden figyeltük ahogy ismét virágozni kezdtél.
Az életkedved újjászületett és a kreativitásod szárnyalt.
Példakép lettél mindannyiunknak
ahhoz hogy milyen értékes lehet az élet.
Mosolyod olyan ragyogóvá vált,
mint egy serdülő leányé ki első szerelmére talált.

De aztán megváltozott az időjárás, és napjaid újra beborultak.
A múlt végül is utolért: vér vizsgálatok,
megújult kemoterápia,
várótermekben töltött hosszú órák
melyekben próbáltad a villódzó lángot fenntartani,
de ezúttal a dolog csak súlyosabb lett
és nem volt több értelme a halált elhajtani.


Aztán azon az utolsó napon, amikor búcsúzni jöttünk,
és az arcod már nem volt egészen a sajátod,
de mint egy puha árnyalatú maszk,
amely úgy tűnt mintha csontból lett volna faragva.
Mostanra már teljesen elfogadtad azt, amit korábban bajnak véltél.
A halál, az életnek az az ősi társa,
végül az ajtóban állt és halkan megszólított:
- Ne félj – most már minden fájdalomnak megszűnik hatása.

Furcsa érzések dúlnak bennem.
Ezt eddig még észre sem vettem.
Egész álló nap, csak rád gondolok.
Lehet, hogy ez illetlen dolog.

Hiszen, alig ismerlek téged.
Elnyomni nem tudom, mit érzek.
Édes hangod hallását vágyom,
míg el nem nyom hangod szülte álom.

Álom, melyben csak te vagy jelen.
Megérint egy szép szerelem.
Nem csak őrült, buja testiség.
Hol szívünk örökre összeég.

Ma egy pörköltet készítünk.
Marhából lesz nem tévedtünk.
Egy nagyon fontos összetevő:
Jó vörösbor a megfelelő.

Előkészülök, közben kortyolok.
Hejj!, de jók a magyar borok!
Lásson akkor az ember neki,
míg közben a bort nyeli.

Összevágjuk a húst kockára.
Lassan kipirítjuk a zsírjára.
Kis olajat is bele, de nem sokat.
Míg vár az ember kicsit iszogat.

Dúsítjuk hagymával, paprikával.
Sóval, borssal ,meg miegymással.
Főjön sokat, mert az kell neki.
Addig emberünk a bort nyeli.

Hejj, de vidám dolog főzni.
Így kell pajtás ám jól élni.
Míg kevergetem az ételt.
Iszogatom, mit borász préselt.

Szeretik a tik a meggyet...
Gyere haver együnk egyet...
Csak azt az egyet nem tudom.
Hová tűnt el a borom? :)

Bejártam a nagy világot,
láttam szépet és sivárt.
Egy dolog van, mit csodálok,
mint Urunk adta nektárt.

Csábos pillantást, érzéki mosolyt.
Lelkek tüzéből bőven áradót.
Ahogy puhán karomba omolt,
s szerelmes álomba ringatott.

A NŐ csupa nagybetűvel írva,
Isten adta drága kincs!
Aphrodité kegyét bírja.
Magyar nőnek párja nincs!

Harcokban veszteség mindenkit érni fog,
Fájdalmas akkor, amikor ezt felfogod.
De ha küzdened kell, tedd oda magadat,
Ne hagyjad, hogy legyőzzön bármely pillanat.

A harcban győzhetsz, ha nem ismersz félelmet, kegyelmet,
De, hogy Te győzzél, bizony ismerned kell az életet.
Ne is gondolj arra, hogy a vesztés is lehetőség,
Neked csak a siker, ami egy adott eshetőség.

Ha jó harcos vagy, akkor szíved ettől hevesen dobog,
Küzdj, ne kímélj semmit, ha elkerülhetetlen a dolog.
Harc és csata, sok-sok van csak jönnek, mennek,
Kik ezt teszik, azok bizony mind emberek.

Vecsés, 2012. február 1. – Kustra Ferenc József