A zőld fákkal ékes Pindusnak tetején
A múzsák örömmel játszadoznak;
A gyönyörűségnek ezen boldog helyén
Szomorú bánatok nem lakoznak.
Itt szívet újító citerát pengetnek,
Mellyel minden búkat elkergetnek.
Itt zőld laurusból koszorúkat fonnak;
Melyeket a tudós főkre vonnak.

Vígságot újító szívek tehát jertek
A múzsák múlató seregébe,
A komor gondoktól megújulást nyertek
E gyönyörűségnek mezejébe.
Számkivet innen minden bút Fébus lantja,
Ha tudós újjaival megpattantja,
Önként rabjává lesz a szív Euterpének,
Ha sípjában hangzik ékes ének.

Innen hordja a hír kiterjedt szárnyával
A bőlcs férfiakat az egekbe,
Az egész világra hangzó trombitával
Fúvall dicsőséget nagy nevekre.
Így leve sok Flaccus, sok Naso, sok Maro
Dicső hirével az égen járó.
Így lettek sokan az élet örökösi,
Akik közt te is vagy, Gyöngyösi.

Messze, messze, messze,
Honnan a madár jő
Tavasz kezdetével,
Messze, messze, messze,
Hova a madár megy
Hűvös, ködös ősszel.

Messze tengerparton
Áll a szent sír, a zöld
Tenger sárga partján;
Vadbokor fölötte,
Rá sötét fátyolként
Árnyékot boritván.

E vadbokron kívül
Nem gyászolja senki
A dicső halottat,
Ki a zajos élet
Lejártával itt most
Század óta hallgat.

Végső volt honában,
Ki a szabadságért
Hősi kardot ránta,
Hogy lett volna híve
A sors, ha hazája
Sem volt hű iránta?

Számüzé magát, hogy
Gyáva nemzetét ne
Lássa; mert ha látná:
Megátkozná, míg a
Messzeségből néma
Fájdalommal néz rá.

Itten nézte a hős
A szülőföldéről
Ballagó felhőket,
Melyeken az estfény,
(Vagy talán honának
Szégyenpírja?) égett.

Itten űlt a parton,
S hallgatá a csendes
Tenger mormogását,
S gondolá, hogy hallja
Fölriadt népének
Távoli zugását.

S várta, várta, várta,
Mikor jön már a hír,
Hogy szabad hazája?
S addig várt, addig várt,
Míg a halál jött e
Hír helyett hozzája.

S otthon már nevét is
Alig ismerik; csak
Egy emlékszik rája,
Egyedűl csak egy... a
Költő, a szabadság
Ez örök-lámpája.

Itt benn vagyok a férfikor nyarában,
Az ifjuságnak eltűnt tavasza,
Magával vitte a sok szép virágot,
A sok szép álmot, amelyet hoza,
Magával vitte a zengő pacsírtát,
Mely fel-felköltött piros hajnalon...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Elszállt az égről a piros sugár és
Elszállt a földről a dalos madár,
Üres fészkébe énekelni a bús
Szellő vagy a haragos vihar jár:
Ábrándaimnak száraz erdejében
Csörög, csörög már s nem susog a lomb...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Az ég arany hajnalcsillagja s a föld
Ezüst harmatja mind, mind elvesze,
Letörlé őket kérlelhetlenűl a
Rideg valóság szigorú keze;
Felhők borongnak, s rekkenő meleg van,
A gondok fojtó levegője nyom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Regényes bércek kősziklái közt folyt
Csengő morajjal egy tündér patak,
Dicsvágy patakja! ajkaim belőle
Sok boldogító mámort ittanak.
Foly még ma is, de más igyék vizéből,
Én nem iszom, többé nem szomjazom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Ha elfordúlok enmagamtul és mint
Polgár végigtekintem a hazát,
Szemem megromlott satnya ivadékot,
Egy pusztulásnak indult népet lát.
Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna?
Mást nem tehetek, csak sirathatom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Szeress, szeress, mint én szeretlek téged,
Oly lángolón, oly véghetetlenűl,
Áraszd reám a fényt s a melegséget,
Mely isten arcáról szivedbe gyűl;
Az a te szíved egyetlen világom,
Nappal napom és éjjel csillagom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes csillagom!

Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,
melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.
Ki mondja, hogy rövid az élet? Hosszú az, nagyon hosszú,
ki-nem-várható utazás, egyik helyről a másra,
hánykódás a zavarban, melynek nincs soha vége.
Elhagynak, akiket szerettünk, elhagyjuk, akik szeretnek,
elhagynak a barátok, elhagynak a remények,
csak mi maradunk itten, a tenger időben,
ébredve, elaludva, munkálkodó szívünkkel,
gondolkodó velőnkkel, folytatva robotunkat.
Miénk az izmok acélja, a pénz, az egészség,
csupán az élet nem, mert már sokat éltünk,
s ismétlés az egész, ismétlés lomha unalma.
Lélektelen kézzel kanalazzuk az ételt,
hörpintjük poharunkat. Ismerjük az ízek özönjét,
a nők száját is, kik fényes selyemingben,
mint gyors, tétova lángok lobognak a homályban,
és sírnak megkoszorúzva karjukkal az ágyat,
hogy hajnalban keserves válásra üt az óra.
Ismerjük ami volt s lesz, kérdésre tudjuk a választ,
tudjuk előre a tavaszt, a nyár ragyogását,
s azt a pillanatot, hogy koradélutánon
végigfut a körúton az ősz és tépi a ponyvát,
s gyászbaborul a zúgó kávéház körülöttünk.
Máskor ilyenkor vártuk, kavarva feketénket,
a szent, ritka vadat, a sorsot, a nagyszerű sorsot.
Ám most nincs csoda már. Csak a régi van, csak a régvolt,
csak a bánat van, s az higgadtan, de keményen
fújja goromba dalát. Dicsérd azt a parancsot,
mely idején golyót küld ifjú szivedbe,
s átkozd, százszor-ezerszer átkozd meg a sebész-kést,
mely elránt a haláltól s itthagy hosszan a földön,
lábbadva, halaványon, hegesedő reménnyel.
Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,
melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.

Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.

India kincsével légyen tömve tárod,
S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden:
Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,
S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.

De te, édes érzés, egek szent magzatja!
Az emberi lelket bétöltöd egészen,
Bájodnak ereje az égbe ragadja:
S a halandó porból egy félisten lészen.

Te a szerencsének játékát neveted,
Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;
A nagyság álképét mint bábot elveted,
S nem szab semmi földi erő néked határt.

Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak:
Meg nem rémít ég, föld reád rohanása.
Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak
Nézed, s elenyészik rettenetes váza.

Te a szegénységnek mohos kalyibáját
Márványpalotává tudod változtatni,
S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját
A mennyei nektárillatban usztatni.

Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye:
Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem!
Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,
S könnyel ázott kendőd légyen szemfödelem.