Ezüst esőben száll le a karácsony,
a kályha zúg, a hóesés sűrű;
a lámpafény aranylik a kalácson,
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek
a percet édes szóval ütni el,
amíg a tél a megfagyott mezőket
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba
ezüst tükörből bókol a rakott fa,
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve...
Csak a havas pusztán a néma csöndbe
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony.

Jön a Karácsony fehéren
S én hozzám is jön talán majd
Valaki a régiekből.

Csöndesen lép a szobámba
S én köszöntöm: "Béke, béke."
A küszöbön sápadt orvos.

És szorongva szól a vendég:
"Ma Karácsony van, Karácsony,
Emlékszel a régiekre?"

És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
"Ma Karácsony van, Karácsony."

És szorongva szól a vendég:
"Valami tán fáj a múltból?"
Megmozdul a sápadt orvos.

És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
"Hiszen én még sohse éltem."

És hörögve mondom én majd:
"Ki a szobámból, pogányok."
Döng az ajtóm és bezárul.

És hörögve mondom én majd:
"Hiszen én meg se születtem.
Karácsony van, száll az angyal."

És a nagy, szomorú házban
Zsoltárokat énekelve
Hajnalig várom az angyalt.

Ki zengi e nagy század erőseit
S omló trónusait? ki Agamemnonát
Korunknak s Aulis áldozatját
S Iphigenia szemérmes arcát?

Feldúlt világunk üszkeit, a Tridens
S villám ostromait, a lerogyott gigászt,
A megrepesztett Kalpe szirtját
Pindari láng-ajak ömledezze;

Ti, oh szelídebb égiek! akiket
Keszthely béavatott szent palotáiba,
Ti, éltető Ceres s dicsőebb
Lelket adó Helicon leányi!

Vidám avénám títeket énekel.
A szebb emberiség bennetek él s tenyész,
Ti adtok annak testi-lelki
Jobb eledelt s magas égi éltet.

Ceres! te hívtad erdeiből elől
A vadságba merült emberi nemzetet,
A makk s gyökér helyett az édes
Búzakalászt neki megmutattad.

A társas élet szent szövedékeit,
Az erkölcsi világ új elementumit
Te fűzted egy nagy kapcsolatba
Célra vivő örök ösztöninkkel.

Munkált az ember, s tárgyaihoz jutott:
Bátorságba' szedé míve gyümölcseit,
Vígan, nyugodtan éle csendes
Sátoribann az arany világnak.

De még lefojtva szunnyada kebliben
A szebb aetheri rész: Múzsa! te illetéd
Nektáros ujjal égi lantod,
S zengzete gyúlt erein keresztűl.

Zúgván felébredt a lekötött erő,
S mint új lény, leveté állati nyűgeit,
S a még nem ismért lelki élet
Képei közt lebegett örömmel.

Főbb létre lobbant lelke feloldozá
A szép, jó s az igaz mennyei csírjait;
Zengtél! s körűlte új világ nyilt
S Elysion, szomorú vadonján.

Zengtél! s szivének húrjait illetéd:
Forró melle dagadt, homloka virrada,
Elméje szárnyalt, s a tudásnak
Békerülé sivatag határit.

Zengtél! s dalodra Théba felépüle,
S a boldog görög ég csillaga feltüne.
Te zengsz, ha Rómát a kerek föld
Rettegi, és te, ha azt lerontja;

Te zengsz, ha Franklin lelke, merész keze
Villámot leragad s sceptrumokat leránt,
Ha Newton és Kant a Teremtő
Titkait oldja, s világot alkot.

Kronos leánya! Delphi nagy istene!
Ti munkátok azon titkos örök kötél,
Mely a halandó port s az istent
Egy csuda mívbe csatolva tartja.

Oh, lakjatok hát e kies ég alatt,
Bájoljátok ide Enna virányait
És a virágzó Attikának
Hajdani szép ideit s Saturnust,

Hogy vérrel ázott századaink nyomán
A szent pálma arany bimbai nyiljanak,
S e kis magyar Weimar öléből
Lássa hazánk kiderűlni napját.

Oh, látja! s ím a harc deli nemzete,
Melly még csak hadi zajt esmere és halált,
Lerakja harsogó acélit
Színed előtt, ragyogó Napisten!

Lerakja s áldoz, s mint mikor a Bakonyt
Messzünnen riadó mennykövek és szelek
Csattogva rázzák, zeng fölötte
Tegzed aranynyila és az Aegis.

[1817. febr.]

Az Ősz prédikátora:

Nincs szebb az Ősz kiszimatánál,
Őszi éneknél nincs szebb ének,
Altató nótája a vérnek
S az Istennek nincs jobb dalosa,
Mint az ifjú és őszi féreg,
Mely szól: hihu, megyünk, megyünk.

Már öltözik valahol a tél
S fagyos, roppant lábával topog,
Még Ősz sincs s az ifjú dalnokok,
Estenden ha mélázik a szél,
Zengik az Ősz szent, nagy himnuszát.

Őszi férgek kara:

Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,
Hihu, megyünk, megyünk,
Ezer ásók sírokat ásnak,
De víg az énekünk.
Hihu, hihu,
Az Élet oly hiú
S oly szép, mint őszi alkony
S oly szép, hogy elmegyünk
S oly szép az Élet-balkon
Virágos párkányán át
Bizton bukni a mélybe.
Hihu, hihu, megyünk
Danolva és nem félve,
A mi szent muzsikánkra
Ép lábu lesz a sánta,
Nyár-életü az Ősz,
Jámbor a nyári bősz,
Minden kitárt, higgadt lesz
És minden rendszeres.
Oltsd el a nagy lángokat:
Szeress, szeress, szeress,
Utólszor és kitártan,
Nagy, ölelő könny-árban.
Hihu, megyünk, megyünk.

Az Ősz csókja:

Jöjjetek, kik a karolásnak
Fáradtjai vagytok, ám váltig
Csókolni tudnátok a halálig,
Kiknek a fogaik elvástak
S ajkakat marni szeretnétek,
Jöjjön minden szerelmi inség,
Csalódás, bánat, éhség, vétek,
Aki csak vágyakban maradt
S én csókotokba csókolom majd
Az őszi Napot, magamat.
S csodálatos, nagy csókolódzás
Lesz az édes, őszi estéken,
Mely nem fáraszt úgy, mint a nyári,
De telt lesz, mint tavaszkor, régen
S fiatal csókok tébolyával
Lép majd szívetekre a Tél,
Miként a Tavasz ibolyával:
Még csókol ajkatok s nem él.

Őszi férgek kara:

Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak,
Hihu, megyünk, megyünk,
Oltsátok el a nagy lángokat,
Szeressetek még egy utolsót,
Még szól a mi víg énekünk:
Hihu, hihu,
Az Élet oly hiú,
Megyünk, megyünk, megyünk.

Halkkal ingó lanyha pára!
Szálldogáló harmatok!
Kis furuglyám lágy szavára
Tiszta hangot adjatok;
Lengd be véle gyenge szellet
Sík mezőnk határait,
A juhász a nyájja mellett
Hadd fülelje sorjait.

Míg az estve bíborozza
A lement nap hajnalát,
Míg az éjj becsillagozza
Szétterítve fátyolát:
Addig a menny főldre hinti
Balzsamának harmatit,
S új erővel áldva inti
Új örömre állatit.

A mocsáros nép kuruttyol,
Prüccsög a sok kis bogár,
Réce hápog, fürj palattyol,
Hangicsál egy kis madár.
Jó napunkat felcserélő
Édes esti hajnalom!
Téged áld e tenger élő,
Téged áld e kis dalom.

Harmatoddal részegűlve
A virággal tarka rét,
Hímje nővel egyesűlve
Néked ontja fűszerét.
A nap éles fénnye súllyán
Minthogy úntig szenvedett
A kaszás, a szűre ujján
Alva tisztel tégedet.

Óh, palolj rá, csendes este,
Nyugtató lehelletet,
Hogy törődött vére, teste
Újra nyerjen életet.
Szállj le rám is sátorozva,
Szenderítő nyúgalom;
Közbe-közbe szunnyadozva
Csendesedj le, kis dalom.