Hogy győz a jobb , a jobbik ?
Volt igazság és jobb is
Van annak vagy több száz éve
Már eladták az országot élve
Ha kinyitod a szádat félve
Munkád kenyered nem lesz
Kormányunk róla eleget tesz
Nincs ki Magyarért feláll
SEGÍTSÉG! Magyarország kiállt
Vagy lesz majd egy mégis?
Ki mer és áll az élre?
És elsöpri az elnyomót? Félre!

Hazáért kik tettek régen
Emlékét nekik őrzi béke
Élünk belőlük mint emlék
Állj fel! Mire vársz még?
Emlékezni Petőfi és Kossuthra
Attól még maradunk csonka
Emlékezni szép és nemes
De ne feledd most van jelen
Létünk már sajnos régen
Nincs mi zengje Földön égen
Nem csak nagy ország
De volt Magyarország

Mi csak ülünk és tűrünk
Hol van mikor a határt
Tenger, három fogta körül
Magyar már semminek sem örül
Zászlónk és benne a címer
Hazánknak nagyságát jelképezte
Erejét, hazafiság, szeretet képezte
Kivágni ősi címert
Zászlónkból ki merte?
Ki ezt tette nem magyar a lelke
Csonka lett mint a Haza
Nem lengeti szívnek dala

Hogy tekintesz büszkén a múltra?
Ha tűröd semmit nem tanulva
Ne hagyd, hogy e név feledésbe merüljön
Véred add érte bármibe is kerüljön
Büszkén vallni, hogy mered?
Ha ereidben nem Magyar vér pezseg!
Zászlónkon befoltozzuk a lyukat
Nagy Magyarországhoz utat így mutat
Ne sírj a múlton nem kell zokognod
Volt miből legyen okolnod
Add és ne sajnáltasd magad
Emléket majd mit hagysz
Büszke lesz a magyar apraja és nagyja
Kér a MAGYAR NÉV sírva, könyörögve
Húzd ki magad ne görnyedj örökre

Requiem egy kertért


Kertterveztem zölddel,
domb aljában kővel.
Mezsgye füvén tipegővel,
virágszegély kisérővel.
Fürge gyíknak futásával,
üregi pók kuckójával.
Méhecskéknek döngicsével,
cirip tücsök énekével.
Rózsák bódult illatával,
madárkának trillájával.
Édes szőlő mosolyával, s
kerti padnak vonzásával.
De!
Mivégre ha mindez nem kell,
mit kezdjek e kedvvel?
Elillan mint tűnő álom, s
újra talán sose látom.



Írta: Lupták Gyula
Budapest, 2009-01-13

Te adtál életet nekem,
Velem vívtad a harcot.
Mikor a kínod elcsitult,
Az ajkad mosolyra simult
S láttál egy síró arcot.

Igy jöttem a világra én,
Indult a közös élet.
Nálad volt puha otthonom,
de felnőttem s egy szép napon
Elhagytalak téged.

Éltük a magunk életét
Egymástól messze , távol.
Megirtunk sok sok levelet,
S a köztünk lévő szeretet
Uj utakat kovácsolt.

Igy lett, hogy élted alkonyán
A világ másik oldalán
Csendes napjaid éled,

Most én fogom a kezedet
Vezetlek, óvom léptedet,
Amig csak tart az élet.

Álmaim emlékét élem
Ősi vadrózsa titkod kutatom.
Elmerülve állok ékkő tükör árnyékodtól
Amely teljesen a szívemig csordult.
-Mond,ki vagy te drága?

Arany lábad nyomán liliom
Illata fénylik-látod! Rád találtam
Mégis,itt e szomorú földön.
Mert te vagy erkölcsnek,tűznek,
vágynak,kéjnek eredője.

Gyötrelem nélküled az életem
Félelmeim márvány oszloppá magasodnak.
Felhőkben sebzett angyalok
Zuhannak lelkem elé.

Szempillám elé festették
Istenek az arcod,
Szerelmes esőcseppek
Ölelkeznek pici melleden.
Viharban hajladozó fák
Érzéki csípőd báját idézik.

Magamban űzlek folyton
Ébredéstől az elmúlásig
Kínoktól a boldogságig.
Mert asszonyom,társam vagy már
az asszonyok között.

Menedéket adsz, nekem az elveszettnek
Mint egy szétdúlt elhagyott,elfeledett
Öreg temetőben a meg sárgult mészkő
Erezeten, Krisztus teste a kereszten.
Mint Krisztus teste a kereszten.

Kis ház a város és a természet között.
Lackóék családja szép helyre költözött.
Jobbra házak sora, rohanó emberek.
A másik irányban az élet csendesebb.

Zaj és nyugalom közt két élet határa.
Jobb helyen nem lehetne Lackóék háza.
Az óvodáig egyenes út vezetett.
Nagy csoportos volt, egyedül is mehetett.

Ha hazaért, kijárt játszani a rétre.
Nem egyedül, általában volt vendége.
Mindig elkísérte egy-két csoport-társa.
A természet-játszótérnek volt vonzása.

Barátai mind lakótelepen laktak.
Járt már sokszor náluk, ott is jót játszottak.
Csak hát egy panelház kis gyerekszobája
Nem a fogócskázásra lett kitalálva.

Ha kedve volt, estig a réten lehetett.
Csak a távoli erdőbe nem mehetett.
Mikor kimerülten visszatért a házba,
Friss virágot vitt a nagy padlóvázába.

Szülei dolgozni a városba jártak.
Csak úgy gyalogosan a közeli gyárba.
Hétvégén anya is lement a mezőre.
Apa meg vadászott odébb az erdőbe.

Egy nap, Lackót apukája megkérdezte:
Elvinné vadászni, van-e hozzá kedve?
Fia igent mondott. Holnap úgyis szombat,
Megbeszélték, reggel jó korán indulnak.

Szombaton a hajnal alig hogy meghasadt,
Útra kész volt Lackó egy pillanat alatt.
Apa elővette sörétes puskáját,
Előfüttyentette hűséges kutyáját.

Elindulhattak a harmatos mezőn át,
Csak hogy megzavarják az erdő nyugalmát.
Szép volt a hajnali harmatos varázslat.
Lackó azt sem tudta mi az a vadászat.

Egész közel jártak az erdő széléhez,
Felmordult a kutya, mert valamit érez.
És ekkor megmozdult egy közeli bokor.
Apró tapsifüles riadt fel álmából.

Pillanatok alatt játszódott az egész.
Apuka célzott és dörrent a lövés.
Illetve még mielőtt eldörrenhetne,
Felordított Lackó: Apa ne apa neee!

Nagyot szólt a puska, ott maradt a nyuszi.
Folyik Lackó könnye. Mit tettél apuci?
Odarohant hozzá, az ölébe vette.
Apja csak nézte zavartan, szégyenkezve.

Magához ölelte az apró állatot.
Könnyével öntözte, a szíve dobogott.
De mintha nem csak az ő szíve dobogna.
Ekkor kinyitotta szemét a nyuszika.

Szerencsére Lackó erős, elszánt hangja,
Apát a célzásban kicsit megzavarta.
Súrolta a nyuszit a puska sörétje,
De kisebb volt sebe, mint az ijedtsége.

Alig kelt fel a nap, elindultak haza.
Fut Lackó, ölében a rémült nyuszika.
Hűséges kutyájuk tart csak lépést vele.
Hátul kullog apa, s a lelkiismerete.

Fáradtan hazaért, a nyuszit lerakta.
Első dolga volt, hogy vízzel megitatta,
Elé tett aztán pár káposztalevelet.
Hálásan pislogtak rá a piros szemek.

A nyuszi a háznál végleg otthonra lelt.
Összebarátkozott Lackó szüleivel.
A kerten kívülre nem is kívánkozott.
Még a kutyával is összehaverkodott.

Apa most is kimegy néha az erdőbe.
Élelmet visz az erdei etetőkbe.
Puskája a kamra mélyén rozsdásodik.
Hat éves fiától megtanult valamit.